A DePauw Egyetem hallgatójaként felvettem a „Szolgáló vezetés” című tantárgyat. Óriási hatást gyakorolt rám, megmutatta, hogyan vezethetünk másokat szolgálva. Egészen addig úgy gondoltam a vezetőre, mint valami erős akaratú, harsány emberre, aki tiszteletteljes légkört teremt maga körül. A kurzus után azonban, valahogy elkezdtem átlátni és megérteni a dolgokat – az igazi vezető az, aki a háttérből támogatja a többieket. Megtanultuk, hogy bárki képes egy szervezeten belül ösztönözni a munkatársakat és csapattársait, ezáltal tulajdonképpen a szervezet minden tagja gyakorolhatja a vezetői felelősséget. Miután befejeztem az egyetemet és rövid ideig marketinges munkatársa lettem az Eli Lillynek Indianapolisban, nekivágtam tanácsadói pályafutásomnak a Butler Egyetemen. Az ott töltött tizenhárom év minden egyes napján megkérdezték tőlem: „Mi teszi a Butlert olyan különlegessé?” Az egyszerű és tömör válaszom az, hogy az emberek. A vezetőség mindig elkötelezett volt a munkatársak ösztönzése és az egyenlő bánásmód felé. A tantestület és az ott dolgozók elkötelezettek voltak a tanítás és vezetés iránt, és ránevelték a hallgatókat, hogy ne csak azon gondolkodjanak, mit szeretnének kezdeni az életükkel, hanem, hogy hogyan gyakorolhatnak hatást másokéra. A hallgatók pedig szintén gondolkodásra késztettek bennünket, hogy a legtöbbet hozzuk ki intellektusukból, kreativitásukból, ambícióikból és elhivatottságukból, amely lehetővé teszi a közös munkát egy nagy közösségben. A Butlerben mások szolgálata az egész iskola működését áthatotta és meghatározta, sokan voltak igazi szolgáló vezetők. 2009-ben a Lacy School of Business két professzora Jerry Toomer és Craig Caldwell beszélgetést kezdeményezett egy újságcikkről, amelyet a New York Times-ban olvastak. Az újságcikk egy NBA-s játékos, Shane Battier pályán nyújtott teljesítményéről szólt, akit többen inkább szélhámosnak tartottak, mint igazi sztárnak. A cikk feltáró jellegű volt és nem csak Shane kosárlabdázói értékeit taglalta, hanem lehetővé tette a rajongók számára, hogy belelássanak kedvenc csapatuk bonyolult döntéshozatali rendszerébe is. Találkoztunk vele személyesen is, és egyeztettünk a cikkről és saját megkezdett kutatásunkkal kapcsolatban egyaránt. A „Battier-effektus” sportbeli, üzleti, és művészetbeni tanulmányozása közben három dolog kristályosodott ki számomra. Elsőként nehéz volt olyan szervezetet találni, ahol a vezetői felelősség elosztása közösségi szinten zajlott, és nem egy szűk réteg osztozott rajta. Másodsorban egyértelművé vált, hogy Shane Battier és a hozzá hasonlók egészen egyedien értelmezik a felelősségvállalást, legyen bármilyen jellegű az elvégzendő feladat, ők mindig a csapat érdekében cselekedtek. És végül (némi iróniával), a Butler Kosárlabdacsapat program tagjait egy helyen láthattuk, egy csapat hasonló beállítottságú személyiséget. Minél többet beszélgettünk, annál egyértelműbb lett számomra, hogy valami különleges dolog születésének lehetek szemtanúja, a feladatunk pedig kihozni ebből a lehető legtöbbet. A következő néhány évben sokat gondolkodtunk azon, mivel tehetnénk népszerűbbé az „ösztönző vezetőt” a hagyományos vezetési formákhoz képest. Megkérdőjeleztük a csapatkapitányok szükségességét a csapatokon belül. Még többet beszéltünk arról, mennyire fontos a szerepek oly módon történő meghatározása, hogy az igazodjon az egyes játékosaink egyéni erősségeihez. Mindig kiemeltük a „katalizátorok”, vagyis az ösztönzők jellemvonásait, e szerep élvezetét, az egyre jobb teljesítményre törekvést, és a csapat érdekeinek előtérbe helyezését önmagukhoz képest. Mindig is szerettük volna ezt tizenöt játékossal kipróbálni, arra azonban nem számítottunk, hogy egyszer tizenöt igazi vezetővel is sikerülhet. Miután hallottam, ahogy Craig éveken át előadást tart kutatásairól leendő sportolóknak, akik üzleti szakirányra készültek (valószínűleg kifárasztottam azzal, hogy többször kihívtam az egyetemre előadásokat tartani), meghívtuk a 2012-2013-as teljes őszi szemeszterre magunkhoz, hogy tartson előadásokat a csapatnak. Mint általában, valami újdonságot kerestünk, amellyel októberben előrukkolhatunk, és ami majd elkísér minket az egész szezonon keresztül. Tudtuk, Craig előadása azonnal hatással lesz rájuk, és amikor az „ösztönző vezetésről” beszélt, éreztem, ez tartósan meg fog maradni mindenkiben. Következő nap pólókat gyártottunk a játékosoknak. A pólók közepén a jól megszokott bulldogos logó foglalt helyet. A hátulján egy szó: Katalizátor. Ez egész idényben emlékeztet rá minket, hogy közös felelősséget vállaltunk egymás iránt. Mind felelősek vagyunk szervezetünk működéséért, melyet szolgálunk. Remélem értékelni fogod ezt könyvet, legalább annyira, amennyire én is értékeltem Craig, Jerry, és szerzőtársaik Steve Weitzenkorn és Chelsea Clark gondolatait, kutatásait, és az erőfeszítést, amelyet a könyv megírásába fektettek.

 

A szövegrészlet Jerry Toomer, Craig Caldwell, Steve Weitzenkorn, Chelsea Clark: Az ösztönző magatartás hatalma című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!