Rendkívüli korban élünk: a bizalom korában. Hiszünk abban, hogy az általunk felépített tekervényes rendszer mindig megbízható marad, és nem lesznek fennakadások. Elég a bizalmunk ahhoz, hogy életünk java részét online éljük. Arra számítunk, hogy a világ majd nekünk dolgozik. Minden egyes nap olyan bravúrokat veszünk adottnak, amelyek még húsz évvel ezelőtt is lehetetlennek bizonyultak volna. Az elvárásaink nagyot nőttek. Ha hátralépünk egy percre, és elgondolkodunk, arra juthatunk, hogy az életünk csodáit vesszük maguktól értetődőnek. Félő, hogy olyan emberekké válunk, akik a felszolgált ételre panaszkodnak a repülőn, elfelejtve, hogy épp a felhők közt hasítanak.
A fejlődést adottnak vesszük. A szüleink új térdet kapnak. Nap nap után bizalmat helyezünk a szoftverekbe. Megbízunk az algoritmusok nyelvében. Szoftverekre bízzuk, hogy kijavítsa legszemélyesebb kreatív hibáinkat. Brian Eno nyilatkozta a The Vinyl Factorynak néhány évvel ezelőtt: „Felveszünk egy dalt, és visszajátszva halljuk, hogy az egyik hang nem igazán volt a helyén. Régen annyit mondtunk volna, hogy remek előadást hallottunk, szóval, ennyi belefér. Ma utólag helyretesszük azt a hangot.” Bízunk abban, hogy jobbá tehetjük a dolgokat, még ha meg is kell fizetnünk az árát. „Így aztán folyamatosan azt kérdezzük magunktól: elveszítünk valamit az előadás feszültségéből, a zenészek emberségéből, sebezhetőségéből vagy bármi ehhez hasonlóból ezzel a javítgatással?”

Talán igen. Mégis bízunk abban, hogy – egészében véve – ezek a fejlesztések hasznosak. Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel a telefonunkon megszólal az ébresztő, egészen addig, amíg este újra be nem állítjuk, bizalmat helyezünk a kapcsolatok változatos és tekervényes hálózatába. Oda-vissza utalgatunk különféle összegeket online, navigációs rendszerekhez fordulunk tanácsért, míg számos régi eszköztől tartózkodunk, például a zsebünkben csörgő kulcsoktól. Naphosszat érintőképernyőket használunk, anélkül, hogy értenénk, valójában hogyan működik az érintőképernyő. Felnyitjuk az autónk motorháztetőjét, de fogalmunk sincs, mit látunk odabent. Bízunk abban, hogy szabadalom alatt álló szoftverek segítenek majd eljutni A-ból B-be. Gyerekként azt tanultuk, hogy sose szálljunk be idegen autóba. Most, hogy létezik az Uber, mindennap idegen autóba ülünk, és reménykedve nézünk az első ülésen ülő sofőrre: „Jason, ugye?” Változó, sokszor az ösztöneinknek ellentmondó viselkedést megkívánó időket élünk. Képzeljük csak el, hogy ezt meséljük a tízéves gyerekünknek: „Amikor idősebb leszel, mindenki önszántából nyomkövetőt visz majd magával mindenhová. Sokaknak ez lesz az első, amire reggelente rápillantanak, és az utolsó, amihez esténként fordulnak.”

Megszokott munkanapjaink banalitása veszélyeket és csodákat egyaránt rejt. De nem állhatunk leesett állal naphosszat, a hét minden napján. Nem járkálhatunk folyton tágra nyílt szemekkel. Ki szeretne úgy élni, hogy az alaplap jár a fejében minden egyes alkalommal, ha a számítógép képernyője feldereng. De ne menjünk el amellett, hogy a bizalom ma szélesebb körű, mint valaha. Hirtelen nagyon, de nagyon sok bizalommal teli lényekké váltunk. Mindössze néhány év leforgása alatt. Szeretné, hogy a Google megjegyezze a jelszavát? Hogyne! Hiszen rábízok minden mást is. A technológia barátságos megjelenése elfedi annak valódi arcát. Ha adottnak vesszük a technológiával fennálló kapcsolataink fontosságát, valamint azok különös mivoltát, megfosztjuk magunkat az esélytől, hogy megérthessük, mit nyertünk valójában.

 

A szövegrészlet Damien Bradfield: Kiáltvány a bizalomról című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!