„Az emberi állapot olyan, hogy a fájdalom és az erőfeszítés nem csak tünetek, amelyek elmozdíthatóak magának az életnek a változtatása nélkül… a halandók számára az istenek könnyű élete élettelen élet lenne.”
HANNAH ARENDT

A 21. századból 19 év telt el, és egy hatalmas, bomlasztó lépés megtételénél találjuk magunkat a technológiai fejlődés területén, amelyet negyedik ipari forradalomként határoznak meg – a tömeges digitalizáció, a kiterjesztett intelligencia, a robotika és az adatállományok kora. Az első ipari forradalom 1784-ben kezdődött, előrejelezve azt, hogy az ember az állatokra és a puszta fizikai erőre támaszkodástól elmozdul a fosszilis tüzelőanyag és a mechanikus energia használata felé. Ha az első ipari forradalom jelképe a gőzgép volt, az elektromosság és a tömegtermelés lettek a 19. század vége felé kezdődő második ipari forradalom jelképei. A gyárak születése és a „munkamegosztás” ötlete – az első előjele annak, ami később a vezetéstudomány egyik központi fogalmává alakult át – ebben a korszakban jelentek meg. A mezőgazdasági munkások gyári munkásokká váltak, és félemeleteket építettek, amely lehetővé tette a feletteseknek a nagyrészt képzetlen munkaerő ellenőrzését, miközben a termelékenység és hatékonyság a kor meghatározó kifejezéseivé váltak. Chaplin remek munkája, a Modern idők a nosztalgikus idők szabadságából egy ipari kor negatív jövőképébe tartó lejtmenetet figurázta ki. Akár negatív jövőképet jelent, akár nem, az ipari kor hamarosan tervrajzzá vált; nemcsak a gyárak termelékenység és hatékonyság köré történő szervezéséhez, hanem ahhoz is, hogyan gondolkodunk a munkáról és a vezetésről. Annak jelentős része, ahogyan még ma is szervezzük önmagunkat, különösen a nagy vállalatokban, ennek a kornak köszönhető.

Az egyház és a katonaság nyújtottak egyedül elérhető modelleket ahhoz, hogyan szervezzék emberek nagy csoportjait a szervezetekben. Összekapcsolva azzal a ténnyel, hogy a tudás és hatalom a nagyhatalmú kevesek kezében volt, eljutottunk a hierarchikus szervezet őstípusának építéséhez. Mára a digitális technológia kiegyenlítheti a feltételeket, a hierarchikus forma őstípusának azonban olyan ereje volt, hogy még a mai napig is kitart. A hatvanas évek tanúi voltak a harmadik ipari forradalom születésének és az automatizálás első jeleinek. Elektronika, tranzisztorchipek és az Intelt alapító Gordon Moore után elnevezett Moore-törvény ennek a kornak a szívverésévé váltak. A villamosmérnök Moore az integrált áramkörök vizsgálatával foglalkozott azok 1959 körülire tehető feltalálása óta. 1965-ben történt, hogy Moore észrevette, az egy chipbe szerelt alkotóelemek száma a hat év alatt minden évben megduplázódott. Moore arra számított, hogy a tendencia további tíz évig tart, de a valóságban jóval a hetvenes évek után is folytatódott. 1995 tanúja volt a kereskedelmi internet születésének, melynek társadalomra gyakorolt hatása hasonló volt ahhoz, amit Gutenberg könyvnyomtatása váltott ki 1440-ben.

A tényleges nagy fordulópontra azonban 2007-ig kellett várni. Moore törvénye akkor érte el igazán a csúcspontját, amikor az informatikai teljesítmény és a tárolókapacitás kritikus tömeghez jutott el, illetve elérhetővé vált az a technológia, amelynek segítségével a számítógépes eszközök csomópontokká válhattak egy kölcsönösen összekapcsolt világban. Egy teljesen új csoport formálódott azokból a szervezetekből, amelyek megváltoztatták azt, ahogyan az emberek éltek, kommunikáltak és dolgoztak. A zene, a mozgókép és a hírek már soha nem lesznek ugyanazok. A szoftver, ahogyan a népszerű mondás tartja, elkezdte felfalni a világot. A Facebook, a Twitter, a Change.Org, az Android platform, a Kindle és a LED világítás, hogy csak néhányat említsünk, mind 2007-ben bukkantak fel, és az ezekből a technológiákból származó fejlesztésekkel együtt drasztikusan megváltoztatták azt, ahogyan élünk és dolgozunk.