Az önként vállalt halál iránti elkötelezettség csak az első, bár döntő lépés a mártírrá válás felé. A mártíromság egyik fő sajátossága a nyilvánosság. A mártíromság nem jöhet létre titokban, senki nem kérhet „zárt körű bemutatót” egy ilyenfajta előadásnál. A halál választása – az önként vállalt meghalás megindító volta – nem mártíromság, ha nem közönség előtt történik. Egy mártírnak ugyanis nemcsak erőszakos halált kell halnia, hanem mindezt a nyilvánosság előtt kell megtennie, ami néha nem kevésbé erőszakos, és amely a végkifejlet elengedhetetlen velejárója. Amikor a kivégzés nem nyilvános, az emberek közvetett módon vesznek részt rajta, a fogyasztók számára elérhetővé tett „bizalmas értesülésen” keresztül. És ez átalakítja a történteket.

A nyilvános verzió hamar önálló életre kel, míg végül a termék fogyasztója meg tud esküdni rá, hogy szemtanúja volt a kivégzésnek. A mártírnak nem nehéz nézőközönséget szerezni. Általában az üldözőik – akár intézményesített keretek között működnek, akár egy olyan tömegről beszélünk, amely „emberi vagy isteni igazságszolgáltatást” kíván gyakorolni – biztosak akarnak lenni afelől, hogy az esemény nagy nyilvánosságot kap és a lehető legnagyobb nézősereg vesz részt rajta. Az üldözők célja nemcsak az adott törvényszegő eltiprása: a megfelelő mértékű kegyetlenség bemutatásával el akarnak rettenteni mindenkit a jövőbeli törvényszegéstől. A nyilvánosság mindehhez elengedhetetlen. A törvényszegéstől való elrettentés e formájával azonban az adott törvényszegőt sokkal figyelemre méltóbb mártírrá teszik. Így akarva-akaratlanul az ítélet-végrehajtó azt biztosítja a jövendőbeli mártírnak, amire a legnagyobb szüksége van: színpadot.

Az elítélt közfigyelmet kap és esélyt arra, hogy egy elragadtatott közönség előtt lelje halálát, és így a kollektív memória részévé váljon. A halál átalakul azok által, akik végignézik, és valami új születik. A közönség egy valódi áldásnak bizonyul az újonnan születettnek – mártír nem születhet a közönség ellenségessége nélkül. Ennek köszönhetően a törvényszegő halála több egy egyszerű biológiai jelenségnél, az emberi test történetének egy momentumánál, valami sajátos kulturális, politikai és társadalmi jelentőségű dologgá válik. Mondhatni, hogy a nézőközönség az, ami ösztönzi a mártírt az előadásban való részvételre, ami stimulálja és cselekvésre készteti. Tulajdonképpen az esemény rendkívüli nyilvános volta miatt felmerül a színpadi alakítás kérdése. A ráirányuló tekintetek intenzitásának köszönhetően a mártír kötelességének érzi, hogy hasonló módon reagáljon. Egy élet-halál játékba cseppent, amelyből ki kell magát színészkednie. „Ha a holttestemet akarjátok – mondhatná –, rendben, megkapjátok. De én többet adok, íme, a mártírrá vált test előadása.”

Szókratész magatartása a bíróságon és kivégzését megelőzően jó példa erre. Az előző fejezetben megvizsgáltam az athéni esküdtszék előtti színjátékát, játékát a közönséggel, a könyörtelen iróniát, mellyel az esküdteket illette, az „öngyilkosság-szónoklatát”. Bizonyos értelemben véve Szókratész egész élete egy színész élete volt, ami tanítványainak írásaiból is kitűnik. Az a Szókratész, akivel Platón dialógusaiban találkozunk, nemcsak egy ember, hanem sok ember, álarcok megszakíthatatlan sorozata. A színjátszás filozófiájának központi elemévé vált, mivel a szókratészi módszer – tudatlanság színlelése a maieutiké (bábáskodás) elősegítésének céljából – a módszeres színlelésen, szerepjátékon, álarc viselésen, cselekményesítésen, drámai felépítésen és érzelmi manipuláción alapul. Mivel a színjátszás Szókratész természetévé vált, a „komédiázás” talán jobban kifejezné módszerét.

És íme, a kényszeres színész, akinek most saját halálát kell eljátszania, mintha színpadon szerepelne. Szókratész azonban senki, ha nem lehet színész, akkor is, amikor meghal. Annak ellenére, hogy az egész élete a nyilvános szereplésről szólt, a nagyszabású előadásra tárgyalásán és kivégzésén volt igazán lehetősége. Ez lehetővé tette számára, hogy az egyik legnagyobb tréfát űzze athéni embertársaival: miközben az athéniak a bíróságon úgy vélték, hogy ők uralják a helyzetet, ők ítélkeznek felette, valójában Szókratész volt az, aki játszott velük, aki ítélkezett. A tárgyalás közben Szókratész volt az, aki egy személyben írta és rendezte az eseményt, játszotta a főszerepet, mozgatta a cselekményt és bevonta a közönséget. Egy ilyen briliáns rendező irányítása alatt az első felvonás végkimenetele, amint talán emlékeznek, nem lehet más, csakis hatalmas siker: megkapja, amire várt – a halálbüntetést.

Az előadás a második felvonásban éri el tetőfokát, ahol a rendező/producer/ főszereplő bemutatja szókratészi halálát. A jelenet olyan kiválóan sikerült, hogy jelentősége túlmutat Szókratész életrajzának korlátain, a szókratészi idő és kultúra kontextusán, és a filozofikus öntudatnak és önmagunk felülmúlásának időtlen érvényű forgatókönyvévé válik. A szókratészi dráma zárójelenetének díszlete – egy szűk börtöncella – maga az emberi dráma jelentős epizódját magában foglalni képes díszletté növi ki magát. Részben Jacques-Louis David jelentős festményének köszönhetően többé már nem tudjuk szétválasztani Szókratész halálát attól, amire a halál filozofikus szemléletéről beszélve gondolunk. A halálra szánt Szókratész egyik kezével könnyedén a bürökfőzettel teli serlegért nyúl, miközben másik kezével egy filozófiai kérdést szemléltet – mintha a halál és a bölcselkedés ugyanazon gesztus két mozdulata lenne. A jelenet a filozófusi lét ikonikus képévé vált: ugyanis egy filozófus számára az eszmék nemcsak arra valók, hogy szórakoztassanak és vizsgálják őket, tanítsák és írjanak róluk, hanem olyasvalamit is jelentenek, amiért lehet, hogy meg kell halni.

 

A szövegrészlet Costica Bradatan: A hős filozófus című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!