A lovaglás az öttusában nagyon sajátos, izgalmas és egyedi esemény. A többi versenyszámtól eltérően itt döntő szerepe van a szerencsének a lósorsolás miatt. De izgalmassá teszi az is, hogy minden lovaspálya egyedi vonalvezetésű, más-más akadályokkal, így a lóval való ismerkedés mellett a pályát is fel kell fedezni. Meg kell tanulni az akadályok sorrendjét, ha ugyanis valaki elvéti a helyes sorrendet, azt kizárják a versenyből. A pálya megismerésére van egy körülbelül egyórás időszak, be lehet járni, meg lehet nézni az akadályokat – ló nélkül, természetesen. Meg is kell tanulni a helyes sorrendet, mert lovaglás közben a lóval vagy elfoglalva, az összhanggal törődsz. Ezért aztán az egyik akadály teljesítése után automatikusan tudnod kell, hogy merre halad tovább a pálya. Ha ez nem megy magától, akkor megoszlik a figyelmed: egyrészt a lovat kell folyamatosan kontrollálnod, másrészt gondolkodnod kell azon, hogy melyik a következő akadály. Emiatt a megosztottság miatt egyszer csúfosan leszerepeltem a lovaspályán.
1979-ben bekerültem az ifjúsági válogatottba, így elindulhattam az akkor nagyon rangosnak számító Ifjúsági Barátság Versenyen, azaz az IBV-n. Ez amolyan Európa-bajnokság volt, de csak a szocialista országoknak. Öttusában azonban ez valóban felért egy Eb-vel, hiszen a nyugati országok – néhány kivételtől eltekintve – sokkal gyengébbek voltak. A bemelegítést követően a lovaspályára tartva a lovasedzőm és a válogatott egyik trénere jött mellettem, és mindenféle tanáccsal akartak ellátni. Érthető, hiszen ez volt életem első igazi nagy nemzetközi megmérettetése. Én ültem a lovon, ők meg sétáltak mellettem, és adták a különböző tanácsokat. Nem tagadom, lámpalázam volt, és nemigen tudtam úgy összpontosítani, ahogy kellett volna. Ahelyett, hogy végiggondoltam volna a lovaspálya vonalvezetését, az edzőkre figyeltem. Ennek meglett a böjtje a verseny közben: az egyik ugrás után hirtelen fogalmam sem volt, merre kell tovább menni. Elkezdtem gondolkodni, görcsösen próbáltam felidézni a következő akadály színét és helyét – kutattam a fejemben, hátha beugrik.
Eközben persze tovább vágtáztam a lóval tanácstalanul, nézelődtem jobbra-balra, az edzőim meg észlelve a zavaromat bekiabálással igyekeztek segíteni – ezt a szabályok nem tiltják. Mire kitisztult a kép, és rájöttem, hogy merre van a következő akadály, már jókora időveszteséget szenvedtem el, ráadásul a szabálytalan vonalvezetés miatt is kaptam büntetőpontokat. Nagy nehezen visszatértem a pálya vonalára, és azután már nem volt gondom, tűrhetően teljesítettem a feladatot. Csakhogy! Az elvesztegetett idő és a büntetőpontok sokba kerültek, a pontlevonások miatt az utolsó helyen végeztem. A pontszámhátrányom ugyan nem volt drasztikus, de a tény, hogy a figyelmetlenségemnek köszönhetően kerültem a lovas eredménylista aljára, az nagyon komoly szégyenérzetet váltott ki belőlem. Ha egy gyenge képességű lovat sorsolsz ki magadnak, amellyel nehezen lehet boldogulni, azt könnyebb elfogadni, mint azt, hogy a koncentráció hiánya miatt kullogsz a mezőny végén. A teljesítményem oka már a szégyenkezés közben világossá vált számomra: a versenypályára tartva az utolsó 1-2 percet nem azzal töltöttem, amivel kellett volna. Nem a pálya vonalvezetését és az akadályok képét idéztem fel magamban, hanem az edzőkre figyeltem.
Ahelyett, hogy a saját gondolataimat rendeztem volna, a külvilág ingereire figyeltem. Örök életre szóló tanulsággá vált ez a lecke. Megtanultam, hogy vannak helyzetek, amikor a cél érdekében nem engedhetem meg, hogy bárki is elvonja a figyelmem, kizökkentsen abból a fókuszált állapotból, amelyben az előttem álló megmérettetésre készülök. Soha többé nem fordult elő ilyen, mindig a magam dolgával törődtem az utolsó percekben, és nem blokkoltam le mentálisan, mindig tudtam a következő akadály helyét, és hogy merre kell mennem. Három évvel később egy pszichológussal kezdtem el dolgozni. Megtanultam az autogén tréninget és az imaginációt, amely módszereket aktívan és tudatosan használtam például a lovaspálya megtanulásához is. Mindig „lejátszottam a filmet”, ahogy végiglovagolok a pályán, tehát teljesen életszerű szituációban. Óriási ereje van egy imaginációs gyakorlatnak.
Voltaképpen automatizálni lehet olyan mozgás- és eseménysorokat, amelyeket egyébként könnyen megzavarhatna bármi. A ló engedetlensége, egy rosszul sikerült ugrás vagy a pálya mellett bármilyen zavaró tényező. Automatizálás nélkül az ilyen helyzetek mindig figyelemmegosztáshoz, dekoncentráltsághoz vezetnének. Ha azonban az imaginációval is felkészültél, az ilyen zavaró tényezők sokkal kevésbé fognak kizökkenteni, és sokkal jobbak az esélyeid a jó szereplésre!
A szövegrészlet Mizsér Attila: A siker tusái című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban!
