Amikor Észak-Korea elbukik – Az összeomlás hét szakasza

Az, hogy Kim Dzsongil ilyen megszállottan igyekszik szemléltetni rakétái erejét, a gyengeségét bizonyítja. Ellentétben az Egyesült Államokban nagy népszerűségnek örvendő elképzeléssel, Kim nem forgolódik álmatlanul éjjelente attól való félelmében, hogy mit tesznek majd vele az amerikaiak; nem Észak-Koreának az USA-hoz viszonyított relatív gyengesége tölti el aggodalommal. Ha valami miatt mégsem jön álom a szemére, az nem más, mint Kína. Tisztában van azzal, hogy a kínaiaknak mindig is erőteljesebb érdeke fűződött az Észak-Korea földrajzi adottságai nyújtotta előnyökhöz – amelyek többek között az Oroszországhoz közel fekvő tengeri kijáratoknak köszönhető –, mint Kim rezsimjének hosszú távú fennmaradásához. (A kínaiak ugyan Amerikához hasonlóan a rezsim fennmaradását kívánják, mégis a Koreai-félsziget északi részével kapcsolatban olyan terveik is vannak, amelyeknek nem része a „Kedves Vezető.”) Azzal, hogy Észak-Korea rakétakapacitását ilyen agresszív módon tárja a világ elé, Kim ki akarja kényszeríteni, hogy az USA közvetlenül vele tárgyaljon, amelynek következtében egyébként gyengülőben lévő állama erősebb színben tetszeleghet. Kim pedig tudja, hogy minél erősebbnek tűnik Phenjan, annál kedvezőbb pozíciót foglalhat el a Pekinggel folytatott létfontosságú tárgyalások során; ez az, ami igazán számít Kim Dzsongilnek.
Ennek megfelelően minden bizonnyal félelemmel tölti el, hogy legutóbbi rakétakilövési kísérletét Amerika egy vállrándítással intézte el. George W. Bush elnök külügyminisztere, Condoleezza Rice helyett csupán Christopher Hillt, a kelet-ázsiai és csendes-óceáni térség ügyeiért felelős külügyi államtitkárát küldte a régióba. A próbakilövések idején magam is Dél-Koreában tartózkodtam, és meglehetősen kevés jelét tapasztaltam készültségnek az USA koreai bázisain. Néhány repülőszázad pilótáit figyelmeztették, hogy a szabadnapjaikon ne igyanak túl sokat arra az esetre, ha be kell hívni őket, ennél azonban nem terjedt tovább az elővigyázatosság.
Az amerikai stratégiai szakembereknek nem önmagukban Kim rakétáira kellene összpontosítaniuk, sokkal inkább arra, hogy a kilövésükre vonatkozó döntése mit árul el rezsimjének szilárdságáról. A Dél-Koreában és Japánban állomásozó közép- és felsőközépszintű amerikai tisztségviselők Észak-Korea hirtelen összeomlásával számolnak, amely akár néhány órával a megtörténte után a legnagyobb szabású stabilizációs művelet szükségességét vonhatja maga után, amellyel a világnak – azaz valójában az USA haderejének – a második világháború óta szembe kellett néznie. Ahogyan David Maxwell, a szárazföldi erők különleges alakulatainak ezredese megfogalmazta: „ez lehet minden segítségnyújtási műveletek szülőanyja.” Egyik nap Észak-Korea 23 milliós, az éhezés határán álló népessége még Kim Dzsongil felelőssége, a következő napon pedig már az Egyesült Államok hadseregéé, amelynek ki kell dolgoznia valamilyen megállapodást – többek között – a Kínai Népi Felszabadító Hadsereggel a válság kezeléséről.
Szerencsére Észak-Korea bukása ennél valószínűleg jobban elhúzódik majd. Robert Collins, az USA hadseregének nyugalmazott főtörzsőrmestere, aki jelenleg az amerikai haderő polgári ügyekkel foglalkozó szakértője Dél-Koreában, az összeomlás hét fázisát vázolta fel nekem:

Első fázis: az erőforrások kimerülnek;

Második fázis: az erőforrások kimerülése következtében az ország infrastruktúrájának fenntartása ellehetetlenül;

Harmadik fázis: független, helyi pártfunkcionáriusok vagy hadurak által informálisan irányított hűbérbirtokok emelkednek fel, a hanyatló hatalom megkerülését szolgáló korrupció széles körű elterjedése mellett;

Negyedik fázis: a KFR – amint hatalmát ismét elég erősnek érzi hozzá – megkísérli e hűbérbirtokok visszaszorítását;

Ötödik fázis: aktív ellenállás alakul ki a központi kormányzattal szemben;

Hatodik fázis: a rezsim megtörik;

Hetedik fázis: kialakul az ország új nemzeti vezetése.

Észak-Korea a Negyedik fázist minden bizonnyal már az 1990-es évek közepére elérte, azonban a Kínából és Dél-Koreából érkező támogatások, valamint az USA élelmezési segélye megmentette. Jelenleg visszalépett a Harmadik fázisba.

Kim Dzsongil kemény leckét kapott, mikor végignézte a Ceaușescu család rezsimjének összeomlását Romániában: totális ellenőrzést kell gyakorolni a hadsereg felett. Így is tett, a KFR ma a hadseregen keresztül gyakorolja a hatalmát. Észak-Koreai katonák eddig csupán elszigetelt esetekben szöktek délre. Szervezett szökések még kisebb egységek szintjén sem fordultak elő, amelyek azt jeleznék, hogy a katonák tárgyalnak egymással és már nem félnek attól, hogy bajtársaik buktatják le őket. Egy disszidens katona, aki Észak-Koreában a különleges műveleti erőknél szolgált, elmondta nekem, hogy a tisztek félnek egymással politikáról beszélni.
A Koreai Néphadsereg egész egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy a katonák elégedettségét és jól tápláltságát biztosítani lehessen, így a rezsim igyekszik minimumra csökkenteni az egységek biztonságérzetét. A disszidens katona, akivel alkalmam volt beszélni – egy úszó felderítő –, elmondta, hogy bár a különleges műveleti erőknél szolgáló katonáknak jól megy a soruk, a hagyományos alakulatok tagjainak szélsőséges mértékű szegénysége egy nehéz háború során kérdésessé teheti Kim Dzsongil iránti hűségüket. Kérdés, hogy vajon harcolnának-e a KFR védelmében egy előre nem látott zendülés esetén. A román példa azt sugallja, hogy ez a körülményektől függ: a munkások 1987-es brassói felkelését a katonaság leverte; a magyar kisebbség két évvel később kirobbant temesvári felkelésekor azonban a hadsereg hátat fordított a hatalomnak.

 

A szövegrészlet Robert D. Kaplan: Marco Polo világa visszatér című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható hamarosan a webshopunkban!

2018-12-06T12:48:18+00:00 december 6th, 2018|Geopolitika, Könyvcsütörtök|