Az emberi lények közötti kommunikáció változatos formákat ölthet, és magában foglalja nemcsak a verbális, hanem az olyan nonverbális üzeneteket is, mint például a gesztusok, az arckifejezések és a testtartás. Az ilyen nonverbális kommunikáció többnyire nem tudatos, mindazonáltal alapvető szerepet játszik az emberi kapcsolatokban. A chinmoku, vagyis a csend különösen fontos kommunikációs készségnek tekinthető, nem csupán az üresség vagy a szünet egy formája az egyes kiejtett szavak között. Mint Tannen (idézi Lebra, 1987, p. 343) megállapítja: „A csend lehet olyan semmit sem mondás, ami mégis jelent valamit.” A különféle társadalmak eltérő módon fogják fel a csendet, az értelmezését meghatározó kulturális értékeiktől függően. A japán kommunikációban a chinmoku bizonyos megkülönböztető jegyekkel bír – ezek a japán kultúra mélyebben rejlő értékeiből fakadnak, amelyek meghatározzák, hogy a japán társadalomban a hallgatás mikor mit jelent, és milyen funkciót tölt be a kommunikációban.

A chinmoku mélyebben rejlő okai

Japánban a csend, a hallgatás a mindennapi beszélgetésekben, az üzleti értekezleteken és az iskolai osztálytermekben is sokkal gyakoribb és általában hosszabb ideig tart, mint a nyugati országokban. A csend ilyen mértékű szerepvállalásának a japán kommunikációban számos oka van. Ezeket két főbb csoportra oszthatjuk: történelmi tényezőkre és a csoporttudat domináns jelenlétéből fakadó okokra.

A japánok hagyományosan egyfajta erénynek tekintik a hallgatást, ami hasonló az „igazmondáshoz”. A japánok attitűdjét az emberek között folyó beszélgetések iránt ebben a tekintetben a haragei és az ishin denshin kifejezések szimbolizálják. Az előbbi hallgatólagos kölcsönös megértést jelent, az utóbbi pedig arra utal, hogy a résztvevők képesek kommunikálni egymással telepátia útján is. Röviden szólva tehát az, ami fontos és ami igaz, Japánban gyakran nem a verbális kifejezésekben, hanem a csendben jelenik meg. Ez az attitűd mélyen gyökerezik a japán gondolkodás egyik sajátos, uchi-soto néven ismert vonásában, amelyben a „belső” és a „külső” entitások dualizmusa fejeződik ki. Lebra (1987, p. 345) ezt a következőképpen fogalmazza meg:

„[A japánok] úgy vélik, hogy az igazság csakis az ember belső világában, vagyis – szimbolikusan – a szívében vagy a hasában lakozik. A külső „én” olyan összetevői, mint az arc, a száj és a kiejtett szavak ezzel ellentétben a tudatos és erkölcsi hamisság hordozói, míg az igazmondás, az őszinteség, az egyenesség és megbízhatóság inkább a szűkszavúsághoz társítható – a hallgatag emberben jobban bíznak, mint abban, aki bőbeszédű.”

A csenddel kapcsolatos ilyen attitűdök kifejlődésére Japánban sokak szerint igen nagy hatást fejtett ki a buddhizmus. A zen gyakorlatok célját nem jelölik meg explicit módon, és csupán egy mélyebb szinten, intuitív módon fogják fel maguk a tanulók is az általuk végzett állandó gyakorlás révén, ami nagy hangsúlyt helyez a meditációra, a lélek nyugalmára és az elme kiüresítésére. A zen elsajátításához vezető gyakorlatokat annak a megtanítására tervezik, hogy az igazságot nem lehet verbálisan leírni, és az csak a csendben nyilvánulhat meg. A hagyományos japán művészetek és a dó (az „út” vagy „ösvény”) szellemében is a csendnek ez a jellegzetes felfogása tükröződik vissza. A japán zenéről például azt tartják, hogy fontos részét alkotja a ma, melynek jelentése „a hangok közötti szünet”, s amit azért tekintenek fontosnak, mert „a szünet az, ami meghatározza a ritmust, míg az ütem vagy a taktus csupán kisegítő szerepet tölt be, és a szünet kihangsúlyozására szolgál” (Dan; idézi Lebra, 1987, p. 355). Hasonlóképpen a kabuki drámákban és a nó színdarabokban is a sorok közötti csendben jut kifejezésre a feszültség, az izgalom és a csúcspont. A dó követésének olyanfajta gyakorlatai, mint a sodó (a kalligráfia) és a kadó (a virágrendezés), szintén a nyugalmat és lelki békét hangsúlyozzák, és olyan komoly atmoszférát teremtenek, amelyben a csendben megnyilvánuló ellenőrzött attitűd vezeti el a tanulókat a kívánatos készségek kialakulásához és a sikerhez.

Egy másik ok, amiért a japánok gyakran hallgataggá válnak más emberek társaságában, a csoporttudat érvényesülése, amit jól jellemez az a mondás is, miszerint „a kiálló szöget előbb-utóbb bekalapálják” (Deru kui wa utareru). A japán társadalomban, ahol az emberek rendszerint elsősorban bizonyos csoportok tagjaiként határozzák meg önmagukat, nem pedig csupán egyénekként, a csend hagyományosan nagyon fontos szerepet játszik a harmónia megteremtésében és a közvetlen konfliktusok elkerülésében. Az olyan személyt, aki ragaszkodik a saját véleményéhez, mielőtt a csoport konszenzusra jutott, általában önzőnek és arcátlannak tekintik (Naotsuka, 1996, p. 193). Emellett valaki képességeinek vagy tudásának a nyilvánosság előtti fitogtatása Japánban rossz benyomást kelt másokban, és az ilyen embereket általában tapintatlannak, udvariatlannak és éretlennek tartják. Japánban sokan úgy vélik, hogy jobb semmit sem mondani, mint félreértést vagy bajt okozni. A hallgatás a japán kommunikációban összefügg a fennálló társadalmi hierarchia erős tudomásulvételével is az adott csoporton belül és általában az egész társadalomban. A japánok közötti társadalmi interakciókban alapvetően fontos figyelembe venni, hogy mely személyek vannak – életkorukból, nemi hovatartozásukból, munkahelyi státuszukból és más tényezőkből adódóan – magasabb vagy alacsonyabb pozícióban. Udvariatlanságnak számít, ha egy alárendelt személy nyíltan ellentmond valakinek, aki nála magasabb rangúnak számít.

 

A szövegrészlet Roger J. Davies és Osamu Ikeno: A japán észjárás című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!