Iszán régióban, a Thaiföld zord északkeleti területeire néző hegylánc oldalában fekszik Danszaj városa, ahol minden évben megrendezik a Phi Ta Khon szellemfesztivált. Danszaj messze van. A körülötte fekvő vidék, Löj neve azt jelenti, „távol”. Az északi oldalán folyik a Mekong, és a folyón lefelé néhány órányira van Laosz fővárosa, Vientián, jóval közelebb, mint Bangkok. Bár Iszán Thaiföld területének és lakosságának nagyjából egyharmadát teszi ki, etnikailag és nyelvileg is Laoszhoz tartozik. A határ, amely Bangkokhoz kapcsolja, nagyjából száz éves, de az itteniek még emlékeznek a rokonságra más szomszédokkal, és erre a sokkal régebbi berendezkedésre alkalmazta O. W. Wolters történész a szanszkrit mandala terminust: változó érdekszférák együttállása, amelynek középpontjában a mai Kambodzsa, Mianmar és Thaiföld áll – és köztük Laosznak, „a millió elefánt birodalmának” (lane xang) tárgyalnia kell mindig feltételes biztonságáról és autonómiájáról. A Phi Ta Khon fesztivál máig ezt a heterogén kulturális mátrixot tükrözi. A szertartásokban az Angkor városban a kilencedik századból fennmaradt hindu civilizáció örökségeként megjelennek a brahmanizmus nyomai, a ceyloni eredetű hétköznapi sziámi/laoszi théraváda buddhista szertartások és az ezek alapját képező még régebbi animista szokások, amelyek összekötik a holtakat az élőkkel, a szexualitást a mezőgazdasági termékenységgel, a közösséget a szellemek járta természettel. Az egymásra rímelő hagyományokból Phi Ta Khon nem egységes keveréket alkot, hanem ahogy Ashley Thompson írja, „a vonzások és különbségek összetett sokaságát” vonultatja fel, amely sok száz éves, mégis folyamatosan változik.

2.1. Eldobált Phi Ta Khon maszkok Danszaj főutcáján, 2008. július.
Fotó: David Teh.

Három napon át Danszaj minden – emberi és környezeti, spirituális és materiális, analóg és digitális – csatornájából árad a mértéktelen szimbolikus gazdagság. A legfeltűnőbbek a híres szellemmaszkok, amelyek pálmaágból és a rizs gőzölésére használt vesszőkosárból készülnek. A színes maszkok megjelennek a reklámanyagokon és a légitársaságok magazinjaiban, a buszokon, weboldalakon és még a telefonkártyákon is, mégis megmaradnak a nekrofantazmatikus előadások csatornájának. Ezek olyan beszélgetések, amelyeket Jacques Derrida plus d’un-nek nevezett, hiszen a névtelen ősök kollektív szellemében az élők identitása is feloldódik. Ez megmagyarázza, miért bánnak a helyiek olyan hanyagul a maszkokkal, amikor nem hordják őket: az erejük az elkészítésükben és a viselésükben rejlik, az általa lehetségessé váló közösségi élményben, nem pedig a tárgyi minőségükben vagy a csereértékükben. Médium, nem pedig üzenet, más erők közvetítője csupán. Igaz ez az emberi médiára is, amely a legfőbb médium, Csao Por Guan köré csoportosul, és az ünnepség menetrendjét és szabályait az ő ősökkel folytatott beszélgetése határozza meg; a Mun folyóra, a szellemek otthonára, ahol a szertartások kezdődnek és végződnek; és a mindenhol jelen lévő lao khaora (rizspálinkára), amely megolajozza a szüntelen tánccal és énekkel töltött három napot. A szellemek rekedt menete végiglármázza a várost a hangszórókkal megrakott díszes vízi járművek és furgonok között, amelyekről zúg az elektromos népzene, a molam. A szellemek ámokfutásba kezdenek és palad kikjükkel, ezzel az egyik végén falloszt formázó, fényesre festett bottal döfködik a gyanútlan járókelőket. Karók és kövek, érmék és fonalak, étel, zene, virágok – megannyi értéket szállító hajszálér. Állati, növényi, ásványi, hallható, látható, tapintható; szinesztéziát alkotó, sokhitű arzenálja ez a „helyi kommunikációs technológiának”.

 

A szövegrészlet David Teh: Thai művészet című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!