Az emberi civilizáció évmilliókon keresztül primitív állapotban létezett (kőkor). A mezőgazdasági társadalom mintegy 10 000 évig tartott, az ipari civilizáció pedig több mint 300 éve kezdődött. Herman Kahn úgy vélte, hogy az ipari civilizáció világviszonylatban történő elterjedése körülbelül 400 évig tart majd.1 Három szakaszra osztotta az iparosodás folyamatát: az ipari társadalom, a magasan iparosodott társadalom és a posztindusztriális társadalom szakaszára. Kahn felfogása szerint a posztindusztriális társadalom után az emberiség belép a történelem újabb nagy korszakába (de nem határozta meg pontosan, hogy milyen lesz ez a „nagy korszak”). A posztindusztriális társadalom a fejlett kapitalista országokban jelent meg először a huszonegyedik század kezdete tájékán, és azóta az egész világra kiterjedt. Ez az átmeneti folyamat újabb 150 évig is eltarthat. Egyetértek azzal, hogy az ipari civilizáció folytatódik,
de ha nagyon gyorsan nem fogadunk el globális forradalmi intézkedéseket, akkor kétlem, hogy ezt újabb „nagy korszak” követheti. Ennek okai a következők: Folytatódik az ipari civilizáció globális dominanciája. Az ipari civilizáció, vagyis az ipari társadalom civilizációja hat alapelvre épül: (1) a munkaerő optimalizálása, (2) a munkamegosztás finomítása, (3) a munka ütemének összehangolása, (4) a munka központosított megszervezése, (5) a termelés gazdaságos üzemmérete, és (6) gazdasági centralizáció. Az ipari civilizáció végzetes hibája a korlátok nélküli gazdasági verseny ragadozó természetében rejlik, amely nemcsak abban a módban nyilvánul meg, ahogyan az ember tönkreteszi és kizsákmányolja a természetet, hanem abban is, ahogyan egyes fejlett országok kihasználják és kifosztják a kevésbé fejlett országokat. Az ipari civilizáció céljává teszi az anyagi természetű dominanciát, és messze az anyagi előnyök és a gazdasági hatékonyság mögé utasítja az olyan természetes érzelmeket, mint a szeretet, a hűség, a barátság, a bizalom és így tovább. Röviden: az ipari civilizáció a dzsungel brutális törvényeit követi, amely a korlátlan versenyt jutalmazza, és nem sokat törődik az erőforrások felhasználásával. Elméletben ez a legéletképesebbek túlélésének az ideológiája, a gyakorlatban azonban ez nagyon könnyen eltorzulhat, míg végül az életképesség mércéje kizárólag az anyagi javak mennyiségére szűkül. Az ipari civilizáció az ilyen és ehhez hasonló tökéletlenségek miatt nyilvánvalóan nem fenntartható. Valójában már régóta fennállnak az ember és a természet közötti antagonisztikus ellentétek. Őseink sok erdőt felégettek a tűz megőrzése, az ellenségek megsemmisítése, a zsákmány csordáinak könnyebb elejtése, a bronz megolvasztása és szűzföldek mezőgazdasági művelés céljából történő előkészítése céljából. Hasonló módon az orvoslással és az éhínségek enyhítésével kapcsolatos tudománytalan nézetek is nagyon sok állat és növény elpusztításához vezettek. Mivel nem rendelkeztek megfelelő technológiával a föld alatti tüzek kioltásához, a korábbi évszázadokban csak hagyták égni a föld alatti szénbányákban véletlenül keletkezett tüzeket. De az ipari civilizáció által okozott természeti károk gyorsak és
pusztítóak voltak. Az ipari civilizáció teljes története az erőforrások és az energia szüntelen kitermeléséből állt, amelyből aztán anyagi javakat állítottak elő. A világnak mindmáig farkasszemet kell néznie az ivóvíz beszennyezéséből, a hatalmas erdőterületek eltűnéséből, a sivatagok terjedéséből, egész fajok eltűnéséből, valamint az egyre erőteljesebb és gyakoribb természeti katasztrófákból fakadó közvetlen fenyegetésekkel. Sajnálatos módon folytatódik az ipari civilizáció. Honore de Balzac szavai szerint: „A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz hasonlatos, diadalmasan robog tovább.”