Volt egy terved, egy elképzelésed az életedről, azt hitted, kizárólag a te kezedben van az irányítás – de az életnek más tervei voltak. Gyakran azt hisszük, hogy tudjuk, hogyan reagálnánk bizonyos helyzetekben, de amikor ezek megtörténnek, a fizikai reakciók és az érzelmek előre elképzelhetetlen módon, teljes mértékben elárasztanak bennünket, még akkor is, ha egyébként készültünk az adott helyzetre. Stressz esetén, legyen az jó vagy rossz, a testünk adrenalint termel, a szívünk gyorsabban ver, a vérnyomásunk megváltozik. Szervezetünk különböző pontjain egy egész sor stresszhormon szabadul fel. Mindannyian ismerjük ezt az érzést. A szervezetünk egy másik üzemmódba kapcsol. Sekélyen és szaporán lélegzünk, a szánk kiszáradhat, a kezünk elkezdhet izzadni. Ezek természetes testi válaszok, az „üss vagy fuss” reakció részei, amely a hirtelen bekövetkező, veszélyesnek vélt helyzetre segít reagálni.

Vannak, akik hamar visszanyerik az önuralmukat, másoknál viszont akár pánikroham is lehet a végkifejlet, és ez szorongást, illetve negatív gondolatok és érzések áradatát okozza. Az utóbbi esetben hosszabb ideig is eltarthat, mire az ember visszanyeri az önkontrollját. Eszembe jut sok stresszes pillanat az életemből. Amikor szakítottunk az első barátommal, akivel öt évig jártam. A színtiszta rettegés, amikor külföldön voltam huszonegy évesen, egy kulcsra zárt szobában a főnökömmel, és ő megfenyegetett, hogy vagy lefekszem vele, vagy búcsút inthetek a munkámnak. (Nemet mondtam, ő pedig pokollá tette az életemet a munkahelyemen.) Vagy az, ahogy az 1990-es évek elején folyamatosan zaklattak a munkahelyemen pusztán azért, mert nő voltam egy férfiak uralta szakmában. A telefonhívások anyukámtól, amelyekben közölte több fiatal rokonom halálát. Amikor barátok, kollégák véget vetettek a saját életüknek. Családi konfliktusok. Sok ezekhez hasonló pillanat akadt, amelyekben megállt a lélegzetem. Fájdalmasak voltak; más lettem tőlük.

A legnagyobb változást persze az jelentette, amikor még harmincéves korom előtt kiégtem, és krónikusfáradtság-szindrómát állapítottak meg nálam. Amikor megérkezett a magány és a depresszió, én pedig a szoba sarkában ringatóztam katatón módon, és nem értettem, hogyan történhetett ez – hiszen jó életem volt. Mélyen belül viszont tudtam, hogy már nem tudom tartani a tempót másokkal: hogy pihenésre, valódi pihenésre van szükségem. Az a nap, amikor meg kellett adnom magam a krónikus fáradtságnak, életem legszomorúbb napja volt: amikor a legkeményebben kellett szembesülnöm a valósággal. Ahhoz sem volt erőm, hogy felemeljem a fejem a párnáról. Rettentő dühös voltam a testemre, amiért nem bírta tartani a tempót az elmémmel. Tudtam, hogy változtatnom kell a terveimen: azon, ahogy gondolkodom, élek, dolgozom, ahogy a sikerhez hozzáállok. Az élet dobott nekem egy
csavart labdát, egy hosszú, lassú, megsemmisítő dobást, mint amikor egy baseballjátékos megpróbálja kibillenteni az egyensúlyából az ütőjátékost. Valóban nem voltam egyensúlyban. Hihetetlenül stresszes voltam: mentálisan, fizikailag, érzelmileg és spirituálisan egyaránt. Teljesen megtörtnek éreztem magam, és amikor megérkezett a depresszió is, csak még tovább tetézte a károkat. Mindezt nem lehetett csak úgy elhessegetni. Nem volt rá csodaszer; nem volt megoldás. Csak mélységes szomorúságot éreztem. Egyetlen dologra voltam képes: lélegezni.

 

A szövegrészlet Shannah Kennedy: Legyen B terved! című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!