Ha egy gyereknek feltesszük a kérdést, hogy mi a kedvenc tantárgya, majd megkérdezzük a tanárát, hogy az a tanuló melyik tárgyból jeleskedik, mindkét oldalról ugyanazt a választ fogjuk kapni. Ha a világ vezetői vagy azok, akiknek a nemzeti tantervek és az oktatási tervek összeállítása a feladata, figyelmet fordítanának erre az egyszerű tényre, „szó szerint” meg tudnák változtatni a világot. Azt pontosan értem, hogy miről szól az oktatás alapja: minden gyereket meg kell tanítani olvasni, írni és egy kis matekra. De mi lenne, ha ezt követően egyszerűen csak arra összpontosíthatnának, amit igazán szívesen csinálnak? Mi lenne, ha gyerekek egész generációinál érnénk el azt, hogy imádjanak iskolába járni és tanulni, csak, mert azt tehetik, amihez kedvük van?

Tudom, most vannak olyan olvasók, aki úgy vélik, semmi mást nem érnénk el ezzel, csak azt, hogy minden gyerek briliáns filmkritikus és zenerajongó akarna lenni, vagy a világ legjobb online játékosa, és sokukból remek focista vagy olimpiai sportoló lenne. De csak figyeld meg, mert ez többet jelent annál, mint aminek elsőre hangzik! Vannak olyan gyerekek, akik valóban szeretik a matekot és a természettudományokat; van, akit az állatvilág és a biológia nyűgöz le, vagy az, hogy mitől működünk mi, emberek; mások lelkesen azt szeretnék megérteni, hogy mi van egy PlayStation belsejében, ahelyett, hogy a kezükbe vennék az irányítót, és nekiállnának játszani; és találkoztam már olyan tízévesekkel is, akikben elképesztő ambíció bugyogott, és tele voltak olyan ötletekkel, amelyek a világ megoldásra váró problémáit orvosolnák. Igen, lehet, hogy ők vannak kevesebben, de a népesség hány százalékából lesz végül agysebész, lángelme, törvényhozó, régész vagy egyetemi tanár?

Tapasztalatom szerint a legtöbb gyerek tudásra éhes – csak épp azt akarja tanulni, ami érdekli őt. Még ha egyet is értesz ezzel az „alakítsuk át az oktatást” elképzelésemmel, most biztosan az jár a fejedben, hogy a gyerekek többsége akkor is csak számítógépes játékokkal játszana, szörfözne a neten vagy filmeket nézne. De akkor mi legyen? Én személy szerint nem tudom máshogy elképzelni a tanulást, mint hogy teljesen belemélyedjek az adott tárgyba – te hogy vagy ezzel? Én akkor is azt gondolom, hogy sok gyerek okozna meglepetést nekünk, ha lenne választási lehetősége; és bármit is választana, az igazi varázslat a gyökeres átalakításról szóló elképzelésem második részében
történne meg. Itt jönne a képbe a tanár ösztönző szerepe: bármit is szeressen tenni a gyermek, az arra irányuló cselekvés felszínre hozná a benne rejlő veleszületett készségeket és érdeklődést. És mielőtt ráeszmélnénk, az iskoláink tele lennének lelkes fiatalokkal, akik olyan képességekre fókuszálnának, amelyekkel valóban meg lehetne váltani a világot.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez még csupán egy ötletcsíra, és a részletekhez további tanulmányozás, tesztelés és tervezés szükséges; örülnék, ha valaki, aki ezt a könyvet olvassa, egy nap ennek utánajárna! Nagy azonban az esélye annak, hogy senki nem fog, és ez pontosan az oktatási rendszer második nagy hibájának köszönhető (és az emberek nagy részénél az oktatás egy egész fejezetet kitölt az életben). Félnek máshogy tenni a dolgokat, és elfogadni azt, hogy lehet másként is – jobban –, mint ahogy azt a társadalom már több évszázada csinálja. Ha valami nem romlik el, ne javítsd meg – igen, ez igaz –, de mi van, ha elromlik, és senki nem veszi észre vagy nem ismeri be, hogy javításra szorul? Meg kell változtatnunk az oktatásról alkotott szemléletünket – és amúgy minden másról is… Az emberek többsége átlagos utat jár be, és pont ez akadályozza meg őket abban, hogy különlegessé váljanak.

 

A szövegrészlet Samuel Leach: A siker képlete című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!