Az uralkodó új szerepben a prosperitás útján: a Nyugat részévé válás ígérete

Japán történelmében a tizenöt évesen trónra lépő Meidzsi császár uralkodásának időszaka – a Meidzsi-korszak (1868–1912) – gyökeres és mindmáig ható politikai, gazdasági és társadalmi változások évtizedeit hozta, és a Meidzsi-restauráció elnevezést kapta. A szigetország sajátos, a szamurájtársadalom köré szerveződő, feudális jellegű, katonai-társadalmi és gazdasági struktúrából átalakulva egy forradalmian és dinamikusan fejlődő, iparosodó, katonai képességeiben a világ nagyhatalmaihoz felzárkózni képes országgá vált néhány évtized alatt. Olyannyira, hogy a 19. század végétől hódító háborúk sorát indítva fokozatosan épített ki gyarmatbirodalmat Kelet-Ázsiában. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem hívták ezt a kort, illetve a restauráció első éveit forradalomnak Japánban. David S. Landes, a Hardvard Egyetem történésze szerint a császár létezése – vagyis egy törvényes uralkodóé, a valódi uralkodó (sógun) felett – lehetővé tette a Tokugava-sógunátus hazai ellenzékének, hogy egy tiszteletre méltó alternatívát keressen úgy, hogy semmilyen körülmények közt ne lehessen őket hűtlenséggel vádolni. Így az ellenzék forradalmat csinálhatott anélkül, hogy forradalmárok lettek volna. Ráadásul ehhez a forradalomhoz minden, egy forradalom utáni helyzetben szokásos elem már korábban is rendelkezésre állt: a nemzeti összetartozás (új) jelképei már ott voltak, valamint a nemzeti büszkeség már meghatározott eszméi, szenvedélyei az egyre sokasodó megaláztatások után, illetve a külföldi jó példák és tapasztalatok is. Így a kései (ipari) forradalom és társadalmi átrendeződés Japánban sokkal gördülékenyebb volt szemben például a korábbi francia vagy a későbbi orosz változatokkal, ráadásul az új rezsim számíthatott belső ellenfeleire is: még az elégedetlenek és sértettek is féltek fegyvert és lehetőséget adni a külső ellenségeknek.

A Meidzsi-korszak reformjai során Japán oly módon sajátított el nyugati államigazgatási, gazdasági, katonai és még számos más egyéb mintát, hogy mindeközben megmarad kulturális egyedisége, „japánossága”. A szigetország így egyfajta mintájává vált más nem nyugati országok reformer, illetve nyugatosító diskurzusának, mivel egyszerre mutatta meg, hogy lehetséges a Nyugat érdekérvényesítő képességeihez való felzárkózás, illetve az önálló kulturális identitás nagy fokú megőrzése. Nem Japán volt az egyetlen ország, amely a századfordulót megelőzően ilyen törekvésekbe kezdett, de végül a 20. század második felében egyértelműen a legfejlettebb ázsiai országgá vált. Ehhez kapcsolódóan fontos mérföldkőként említendő az 1904–1905‑ös japán– orosz háború is, amely az első olyan jelentős konfliktus volt, ahol egy nem európai vagy észak-amerikai hatalom (Japán) képes volt legyőzni egy meghatározó európai nagyhatalmat (a cári Orosz Birodalmat), ennek emléke mindmáig hatással van a kétoldalú japán–orosz kapcsolatokra is.

Magyarország történetében a Meidzsi-korszak elindulását megelőző évet, az 1867-es évet határozhatjuk meg szintén alapvető fordulópontként, egy új, prosperáló korszak kezdő dátumaként. Lezárult a Habsburgokkal való alkudozás, vetélkedés, sőt sok esetben fegyveres szabadságharcok időszaka és egy minőségileg új, jellemzően együttműködésre épülő korszak kezdődött a magyar történelemben, amely 1867-től 1918-ig, több mint ötven évig tartott. 1867 után a Magyar Királyság betagozódott és egyszersmind egyenrangú félként államalkotó nemzetévé is vált a kiegyezéssel létrejövő, kétközpontú Osztrák–Magyar Monarchiának, amely Európában – és ezzel, bátran mondhatjuk, hogy az akkori világban is – nagyhatalmi pozícióba került. A dualizmus időszaka pedig Magyarország Mohács utáni történelmének legdinamikusabb és legeredményesebb felzárkózási periódusának bizonyult. A dualizmus időszakát szintén egy uralkodó, magyar királyként I. Ferenc József néven a magyar koronával megkoronázott király fémjelezte, aki 1867-től 1916-ig uralkodott – holott korábban központi figurája volt az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverésének. (Némileg hasonló fordulat következett be később Japán esetében is, amikor a korábbi, 1945-ben tömegpusztító fegyvert bevető győztes hatalom [USA] és a Japán Császárság mintegy „kiegyezett” egymással a prosperitás és a fejlődés érdekében a második világháború után.)

Erőszakos beavatkozásból a megcsillanó lehetőségek kiaknázása felé: közvetlen előzmények

Az Edo-korszaknak két eseménysorozat együttes hatása vetett véget, a külföldi hatalmak erőszakos nyomásgyakorlása Japán megnyitásáért, illetve Japánon belül a Tokugava-kormánnyal szemben kialakult erők összefogása és a sógunátus rendszerét megdöntő polgárháború (Bosin-háború, 1867–1868). Fokozatosan nőtt a Kelet-Ázsiában jelen levő, távoli gyarmatosító hatalmak érdeklődése Japán iránt, és ezt a terjeszkedésük követte. A 19. század elején a sóguni vezetés főként az orosz térnyerést érezte fenyegetésnek, de szintén meggyűlt a baja francia, brit és amerikai hajókkal is, amelyek alkalmanként engedély nélkül, erőszakosan kötöttek ki a szigetország partjainál. A változó intenzitású incidensek nem puhították az edói vezetés álláspontját az ország elzárkózása kapcsán még annak ellenére sem, hogy esetenként a nyugati – legtöbbször brit – hajóegységek egy-egy nézeteltérés esetén végrehajtott demonstratív ágyúzásai során nyilvánvalóvá vált Japán lemaradása a haditechnika terén. 1853-ban azonban fordulóponthoz érkezett a bezárkózás politikája, amikor is egy „fekete hajókból” álló amerikai flottilla egy bizonyos Matthew Perry kapitány vezetésével megérkezett Edo kikötőjébe, és követelte Japán formális megnyitását a külföldi kereskedelem előtt. A sógun ugyan először visszautasította ezt, de miután Perry parancsnok hajói látványos ágyúzásba kezdtek Edo partvédelmi állásaival szemben – érdemi ellentámadás nélkül – a Tokugava-vezetés kénytelen volt elfogadni az amerikaiak követeléseit. Ráadásul maga a sógun (Tokugava Iejosi 徳川家慶, 1793– 1853) – aki a tizenkettedik volt Tokugava-dinasztiában – nemcsak hogy egyre kevésbé vett részt az államügyek irányításában, hanem hirtelen el is hunyt a konfliktus közepette, fia pedig a történészek szerint fizikailag alkalmatlan volt az uralkodásra, olyannyira, hogy pár év múlva ő is elhunyt 34 évesen, miközben az országot természeti csapások (földrengések és szökőár) is sújtották. Ilyen drámai körülmények között született meg az első egyenlőtlen feltételekkel megkötött szerződés Japán és egy nyugati hatalom között, a kanagavai egyezmény (1854).

A bakufu, vagyis a sóguni katonai kormányzat azonban ezzel olyan lépést tett, amely szimbolikus fókuszpontjává válhatott a hatalmával elégedetlen társadalmi erőknek. A sógunátus köré kiépült politikai rendszer – bár hatalomtechnikai szempontból megvoltak az előnyei – rugalmatlan szociális viszonyaival számos ellenérdekelt társadalmi rendet alakított ki, ezek közül is talán a legfontosabb, hogy a kasztrendszer formálisan legalsó szintjén lévő kereskedőknek nem volt lehetőségük anyagi javaikból politikai tőkét és társadalmi előmenetelt kovácsolni, miközben a nyugati kereskedelem perspektívája is megcsillant előttük. Az Edo-korszak végén a mezőgazdasági és más alapvető gazdasági mechanizmus (pl. kereskedelem, adórendszer) eredményei stagnáló pályára állították Japánt, mindezek mellett pedig az éhínségeken túl számos természeti katasztrófa is sújtotta a bakufu végnapjainak éveit, többek között a fővárost és környékét érintő jelentős földrengések az 1850‑es években. Ezenfelül számos daimjó volt elégedetlen Edo központi hatalmával és politikájával, illetve a fiatal császár, Mucuhito (később Meidzsi) is komoly ambíciókkal rendelkezett saját pozíciójának javítását illetően. Az ehhez vezető utat még apja, Japán 121. és rendkívül fiatalon elhunyt uralkodója, Kómei császár (孝明天皇, 1831–1867) kövezte ki, aki Nyugat-ellenességgel és – az évszázados trendekkel szembemenve – egyre aktívabb politikai szerepvállalással uralkodott.

 

A szövegrészlet Lovászy László (szerkesztő): Japán: társadalom 5.0 című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.