Oak Ridge 235U-t, Hanford 239Pu-t termelt. De hogyan kell bombát csinálni? Groves tábornok kapta feladatul, hogy szervezze meg a bomba előállítását. Ő Robert Oppenheimert szemelte ki a feladat végrehajtására. Oppenheimer 1942. június 1-jén állt munkába, addig nem hallott a programról. Rögtön őrnagyi egyenruhát csináltatott magának, és Új-Mexikó elhagyott hegyei közt Los Alamos fennsíkját jelölte ki a szupertitkos bombaszerkesztő laboratórium színhelyéül. A munka 1943 elején indult meg a „Hegyen”. Éberségi okból a bomba fedőneve ketyere (gadget) lett.

Oppenheimer Hans Bethe professzort kérte föl az elméleti osztály vezetésére. (A Nap energiatermelő reakcióinak tisztázásáért Bethe később Nobel-díjat kapott.) Teller Edét is meghívta Los Alamosba, ő feleségével márciusban költözött fel a Hegyre. Teller két dolgot hozott magával: egy zongorát és egy mosógépet. (Gyereket vártak.) A szomszédok (mint például Feynman) később nem győztek panaszkodni, mert az este dolgozó Teller hajnali 3-kor relaxálva Mozartot zongorázott. Más probléma is akadt: Bethe nagyon német volt – szerette az időre pontosan elvégzett munkát. Teller viszont nagyon magyar volt: minden korábban vállalt feladatot abbahagyva lelkesedett fel friss ötletekért, mint például a hidrogénbomba. Oppenheimer viszont elvárta, hogy mindenki a közvetlen feladat, a hasadási bomba készítésére koncentráljon.

Az uránbomba megtervezése „könnyű feladat” volt. Wigner eredeti számításai beigazolódtak: a kritikus méret körülbelül egy futballabdányi volt. Két fél futballabdányi (tehát szubkritikus) urántömböt kémiai robbanószerrel hirtelen egymásnak lökve összejön a kritikus 235U mennyiség, így az uránbomba felrobbantható. Senki nem kételkedett benne, hogy az (előzetes kipróbálás nélkül is) működni fog. Wigner azt hitte, hogy ha lesz elég plutónium, abból is elég sokat egyesítve a plutóniumbomba felrobbantható. 1944. július 11-én Oak Ridge atomreaktorából megérkezett az első kis plutóniumminta, de csúnyán viselkedett. A plutóniummagok nagy néha maguktól is elhasadtak, önként neutronokat termelve. Ha két plutóniumfélgömböt közelítenének egymáshoz, a spontán hasadás neutronjai már a kritikus mennyiség teljes összehozása előtt előgyújtást eredményeznének: a plutóniumban helyileg szaporodnának a maghasadások, és a bomba enyhe pukkanással darabjaira esne szét. Ezért Seth Neddermeyer másfajta gyújtást javasolt: a szükséges szuperkritikus mennyiségű plutóniumból vékony (belül üres) gömbhéjat csináljanak. Ez nem robban, mert a legtöbb neutron (ha keletkezik is) kiszökik a nagy felületen. A gömbhéjat ezután kémiai robbantással tömör gömbbé sajtolják össze, ez az implózió (berobbantás) idézi elő a gyújtást. (Az implózió szó a háború végéig titkosítva volt.) Teller mesélte:

„Neumann János a háború alatt túl értékes elme volt ahhoz, hogy mindig egy helyen (Princetonban vagy valahol máshol) használják. Több kutatóhely között időről időre Los Alamost is fölkereste. Első látogatása alkalmával, 1943 szeptemberében meghívtam vacsorára. A Hegyen este már hűvösödött. Vacsora után a kandalló előtt ülve egyszer csak érdekes ropogást hallottunk a tűzben. Jancsi hirtelen odanézve mondta: »Mégis szégyen lenne, ha egy alacsonyabb rendű kémiai explózió pusztítana el bennünket!« Ekkor meséltem el neki az implózió ötletét, Jancsi rögvest számolni kezdett, a plutóniumfémet egyszerűség okából összenyomhatatlannak tételezte föl. »Gömbszimmetrikusan berobbantva kell összenyomnunk, így a plutóniumnak egyre kisebb és kisebb felületen, tehát mind gyorsabban kell nyomulnia befelé. A végén 100 millió atmoszféra nyomás alakul majd ki.« Ezt hallva megmondtam Jancsinak, hogy nem így történik. Washingtoni szemináriumainkon hallottam előadást a Föld belső szerkezetéről is, onnan emlékszem, hogy a Föld középpontjában 10 millió atmoszféra nyomás uralkodik, ott a vas már nem viselkedik összenyomhatatlanul, akár 20%-kal is megnő a sűrűsége. Ezzel gondolkodásunk új irányt vett. Ha a plutónium normális sűrűségénél jobban összenyomódik, a szükséges kritikus tömeg kisebb lesz, így egy bombához kevesebb plutónium is elegendő! Az első plutóniumbomba hamarabb elkészülhet, a háború megrövidíthető, ami milliók életét mentheti meg. Másnap reggel Oppenheimer irodájába siettem. Meghozta a döntést: az implózió vizsgálata prioritást kapott. Neumann Jancsi most kezdett igazán dolgozni. Hiszen ő nemcsak a matematikához értett, hanem a robbanásokhoz is, amelyek nemlineáris jelenségek, meg a számítógépekhez, amelyek megoldják a nemlineáris differenciálegyenleteket. Hiszen az ilyen lökéshullámok felülmúlják még Bethe, Fermi és az én számolási kapacitásomat is! Elutazása előtt Jancsi részt vett egy munkaértekezleten, amelyen Bethe a Roosevelt–Churchill-találkozóról is beszámolt. Utána megkérdezte: »Van-e kérdés?« Valaki jelentkezett: »Mikor lesz végre suszter itt a Hegyen?« Távozóban Jancsi megjegyezte: »Most végre látom, mik itt az igazi nagy problémák!«”

….

A német összeomlás után Niels Bohr nem ment el többet a Hegyre. Hangoztatta, hogy a háború után csak teljes körű nemzetközi ellenőrzés akadályozhatja meg a nukleáris fegyverkezési verseny elszabadulását. Szilárd Leó a német vereséget látva még a fegyverletétel előtt gondolkozni kezdett: „Mi értelme van a bombaépítés folytatásának?” Erről írt beadványát Compton, a Metallurgiai Laboratórium vezetője elolvasta, és 1945. április 12-én ezt mondta: „Remélem, ezt elküldi Roosevelt elnöknek, hogy ő is elolvassa.” De Roosevelt épp ezen a napon meghalt. Truman lett az új elnök, aki csak ezután értesült az atombomba-programról. A fizikusok megnyugtatására Compton igazgató úr bizottságot hozott létre a Németországból emigráló Nobel-díjas, James Franck vezetésével annak megvizsgálására, hogy kell-e használni az atombombát. A Franck-jelentés – amelynek szövegét Szilárd sugallta – 1945. június 11-én készült el. Azt ajánlotta, hogy ne vessék be az atombombát Japán ellen, hanem csak mutassák be annak hatását a japán vezérkar előtt azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha Japán nem szünteti meg a háborúskodást, akkor bevetik ellene a bombát. A jelentést James Franck, D. J. Hughes, J. J. Nickson, E. Rabinowitch, G. T. Seaborg, J. C. Stearns és Szilárd Leó írta alá. A Franck-jelentést Compton hivatalosan elküldte Washingtonba, ott azonban a katonai vezetőség visszatartotta, sohasem került Truman elnök kezébe. Látván a hivatalos út hatástalanságát Szilárd személyesen ment Washingtonba, hogy Truman elnökkel találkozzék, ámde sikertelenül: a titkár James Byrneshez (a későbbi külügyminiszterhez) utasította. Einstein ajánlólevelével fölfegyverkezve Szilárd vonatra szállt, hogy Byrnesnek személyesen mondja el érveit az atombomba Japánra történő ledobásával szemben.

….

A memorandumot Szilárd Leó Teller Edének is elküldte Los Alamosba, hogy gyűjtsön aláírásokat. Erre Teller budapesti előadásában (1993) így emlékezett vissza:

„Magam aláírtam volna a memorandumot, de nem mertem aláírásokat gyűjteni, mielőtt megkérdezem Oppenheimert, a Laboratórium igazgatóját. Oppenheimer jó fizikus – ezt mindnyájan tudtuk. A politikába is belekerült. Mint a Laboratórium igazgatója hatalmas munkát szervezett meg. Eredményeink emberek ezreinek a gondolatain és ezen gondolatok megvalósításán alapultak. Oppenheimer mindenkinek ismerte az erősségét és a gyöngéjét. Tudta, mi van bennük, mi van sikereik és kudarcaik mögött. Egyénisége erősen hatott mindenkire. Amikor megmutattam neki Szilárd levelét, ez az ember, aki általában visszafogottan viselkedett, nagyon mérges lett: »Hát mit tud ez a Szilárd? Mit tud Franck, hogy beleszól a politikába? Washingtonban elsőrangú emberek dolgoznak, akik értik a japánokat, és tudják, mit kell tenni. Mi, műszaki szakemberek – mérnökök, fizikusok – maradjunk a magunk feladatainál, ne szóljunk bele a politikusok dolgába.« Ma már nagyon sajnálom, de akkor megengedtem Oppenheimernek, hogy lebeszéljen, írtam Szilárdnak egy levelet: »Sokat gondolkoztam az atombomba azonnali katonai alkalmazása ellen felhozott kifogásaidon. Elhatároztam, hogy én nem teszek semmit. Először hadd mondjam meg, nem remélem, hogy valaha is megtisztulhat a lelkiismeretem. Amin dolgozunk, az olyan borzasztó, hogy semmi politikai tiltakozás nem oldozhat föl. Azért végeztem ezt a munkát, mert tudományosan érdekelt, és nagy belső ösztönzést éreztem ennek kutatásához. Ha sikerülne engem meggyőznöd, hogy morális ellenvetéseid helytállóak, abbahagynám ezt a munkát, de nem hiszek abban, hogy bármely fegyvert törvényen kívül lehet helyezni. Ha van egy kis esély a túlélésre, azt csak a háború teljes kiküszöbölése adhatja meg. Minél döntőbb egy fegyver, annál biztosabb, hogy háborús konfliktusban használni fogják, amit semmiféle megállapodás nem tud megakadályozni. Egyedüli lehetőségünk, hogy az általunk ismert tényeket az emberek elé tárjuk. Ez talán meggyőz mindenkit, hogy a következő háború végzetes lesz. A felelősséget végső fokon az emberekre kell hárítani. Ez csak úgy lehetséges, hogy a tényeket közreadjuk.« … Leveleinket Los Alamosban cenzúrázták. Tudtam, hogy levelem először minden bizonnyal Oppenheimer íróasztalára kerül, ezért nem említettem a levélben az Oppenheimerrel lefolytatott beszélgetésemet.

….

Ezek számomra személyesen sokat jelentettek. Láttam, milyen sok ember pusztult el Hirosimában. Néhány hónappal utána megtudtam, hogy Oppenheimer Washingtonban részt vett egy zártkörű hivatalos ülésen.28 Ezt az ülést később Compton leírta The Atomic Quest című könyvében. A leírás szerint Fermi nagyon óvatos volt az ülésen, ő általában arra ügyelt, hogy a többséghez csatlakozzék, mert nem volt járatos az amerikai politikában, ezért csendes maradt. Compton, és még inkább Lawrence azt gondolta, hogy a bomba hatását be kellene mutatni a japánoknak. De Oppenheimer mindenkit rábeszélt, hogy jelentsék: »A Tudományos Bizottság véleménye szerint az elkészült bombát azonnal használni kell. «29 Nekem azt mondta Oppenheimer, hogy a tudósok ne szóljanak bele a döntésekbe. Szavai engem befolyásoltak. Neki ugyanekkor nagyon határozottan az volt a véleménye, hogy a bombát használni kell, és ezt a véleményt nagyon aktívan képviselte magas politikai fórum előtt! Ehhez két megjegyzést kell fűznöm. Az első megjegyzés: bármit is tettem volna akkor, nem befolyásolta volna a történéseket. A második (kevésbé világos, de biztos) megjegyzés: amit Oppenheimer és három társa ajánlott, soha nem jutott el Truman elnök asztalára. Amit javasoltak – ma így látom – nagy tévedés volt, de ami történt, az ettől a nagy tévedéstől függetlenül történt meg. Egy másik barátom, Lewis Strauss (bankár, azután ellentengernagy, később az Atomenergia Bizottság kinevezett vezetője) írt egy könyvet: Men and Decisions [Emberek és döntések]. Van benne egy fejezet Hirosimáról. Elég, ha a fejezet címét idézem: Ezer évig tartó megbánás. Lewis Strauss általában támogatta a fegyverfejlesztést, de ezt a bombázást ellenezte. Másrészt az az Oppenheimer, aki a háború után le akarta állítani az atomfegyverekre vonatkozó kutatást, ekkor az atombombázás mellett volt.”

…

A dráma csúcspontját 1954. április 23-án érte el, amikor az Egyesült Államok hatóságai kétségbe vonták a Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium volt igazgatójának, Robert Oppenheimernek a (politikai) megbízhatóságát. Teller Edét is tanúként idézték meg. Azzal a szándékkal érkezett Washingtonba, hogy Oppenheimer mellett tanúskodjék. Oppenheimer ügyvédje fölkereste, kifejtetvén, hogy Oppenheimer jó igazgató volt. Ezután az ügyész látogatta meg Tellert, és megkérte, hogy olvassa el Oppenheimer korábbi írásbeli vallomását. Ezt a vallomást akkor tette, amikor igazgatóvá történő kinevezése előtt szavahihetőségét firtatták. Akkor Oppenheimer ezt vallotta: „Igen, egyes barátaimnak voltak szovjet kapcsolatai, ők bizalmas információkhoz is hozzájuthattak, érdemes szemmel tartani őket.”

Egyik ilyen barát volt a norvég Haakon Chevalier, aki francia nyelvet tanított Berkeley-ben az egyetemen, Oppenheimer az ő megfigyelését is ajánlotta. De amikor a vizsgálóügyész rákérdezett, hogy Oppenheimernek van-e bármi bizonyítéka Chevalier szovjet kapcsolataira, a válasz rövid „Nem” volt. Később megkérdezték Oppenheimert, miért beszélt ilyen kapcsolatokról. Ezt felelte: „Mert hülye voltam.” (Mindezt mint eskü alatt tett vallomást örökítették meg.) Ez változtatta meg Teller elhatározását, ezért az Oppenheimer-ügyben gondosan megválogatott szavakkal tanúskodott: „Oppenheimerétől számos esetben komolyan eltért a véleményem, tettei számomra zavarosnak és komplikáltnak tűntek. Emiatt úgy érzem, hogy országunk életbevágó ügyeit szívesebben látnám olyan ember kezében, akit jobban értek, és akiben ezért jobban megbízom.” Végül is 1954. december 23-án a vizsgálóbizottság azt a határozatot hozta, hogy „Oppenheimer az Egyesült Államok hű polgára, de biztonsági kockázatot jelent”. A kihallgatás széles sajtónyilvánosságot kapott, kiemelve-eltúlozva Teller szerepét. Teller a mozivásznakon mint „Dr. Strangelove” jelent meg, a humanistákat „termonukleáris holokauszt” rémítette. Teller azonban tudott egy másik, igazi holokausztról, amely Európában megtörtént, és az ő családtagjait is elpusztította. Politikusok és tábornokok nemzeti hősként ünnepelték Tellert, aki segített megnyerni a hidegháborút.

 

A szövegrészlet Marx György: A Marslakók érkezése című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.