Traumafeldolgozás és művészet: a nukleáris holokauszt

A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák pusztítása, amely mintegy kétszázezer áldozatot követelt, és a több mint hatvan település szőnyegbombázása miatt Japán lakossága még hosszú évtizedekig szenvedett az őket ért veszteségektől és traumáktól közvetlen és közvetett módon egyaránt. A gyász, az elszenvedett sokk és a háború egyéb következményei, de főleg az erős cenzúrával járó amerikai megszállás okán az atomtámadásokra való aktív kulturális emlékezet csak az 1950-es évektől, az amerikai megszállás végétől vált lehetségessé. A hirosimai Béke emlékpark kialakítása az 1950-es években vette kezdetét, amelynek központi eleme, az úgynevezett „atombomba”-dóm (genbakudóm) a bomba ledobásának helyén egyedüliként romjaiban állva maradt. (Az épületet az UNESCO 1996-ban vette fel az emberiség kulturális örökségi helyszíneinek a listájára.) 1952-ben az Asahi Gurafu folyóirat elsőként közölt fotódokumentációt a katasztrófáról, amelyet további publikációk követtek, a fotódokumentációkban azonban az a közös vonás, hogy csupán a pusztítás fizikai erejére, a földdel egyenlővé tett városokra, nem pedig az egyéni sorsokra, az emberi szenvedésre vagy sérülések, halottak bemutatására koncentráltak. Az első nagy formátumú, emberi veszteségekre koncentráló művészeti projekt a hirosimai származású művészházaspár, Maruki Iri (1901–1995) és Akamacu Tosiko (más néven Tosi Maruki, 1912–2000) által, az 1950-es években létrehozott Hirosima-panelek voltak. A nagy méretű festészeti alkotások, amelyek a bombatámadás után pár nappal a városba visszaérkező két festő személyes tapasztalatain és az elszenvedők visszaemlékezésein alapulnak, a földi pokolként ábrázolják az atomtámadást szenvedett várost. A béke önkéntes követeiként az 1950-es és 1960-as években számos országban mutatták be megrázó műalkotásaikat (Magyarországon a Műcsarnokban rendeztek kiállítást 1960-ban, és a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum több műalkotásukat őrzi). 1974-től az NHK japán állami televízió kezdeményezte az atombomba-túlélők (hibakusa) emlékeinek egyéni, saját kezű rajzokban való megörökítését. A több ezer rajzot és festményt a hirosimai Béke Emlékmúzeum őrzi és állítja ki. A katasztrófa emlékét a szépirodalomban többek közt Ibusze Maszudzsi Fekete eső című regénye is őrzi, amely az itt bemutatott képzőművészeti példákhoz hasonlóan az egyéni traumák oldaláról közelíti meg a katasztrófát.