A 19. század elején a geológusok egy alapvető kérdésen törték a fejüket. Az egész bolygón találhatók hatalmas sziklaüregek és völgyszurdokok, mint például a Grand Canyon az Egyesült Államokban és a Vikosz-szurdok Görögországban (amely a leírások szerint a Föld legmélyebb szurdoka). Hogyan keletkeztek ezek a földtani képződmények? Kivétel nélkül mindegyik helyen volt egy vízfolyás, amely kihasználva a domborzati viszonyokat, keresztülfolyt ezeken a természeti alakzatokon, de a 19. század előtt abszurd elképzelésnek tűnt, hogy a víz szelíd folydogálása ekkora völgyeket és sziklákat képes kialakítani.
Charles Lyell (1797–1875) brit geológus viszont úgy vélte, tényleg a víz mozgása vájta ki hosszú idő alatt ezeket a földtani alakzatokat, időnként egy-egy kőzetszemcsét elhordva. Elképzelését először kétkedés fogadta, de két évtized alatt a tudományos közvélemény elfogadta Lyell elméletét. Charles Darwin (1809–1882) angol természettudós egyike volt azoknak, akik érdeklődéssel követték, hogyan fogadja el a tudományos közvélemény Lyell szokatlan elméletét. Gondoljuk el, milyen volt a helyzet a biológia területén 1850-ben! A tudományterület végeláthatatlanul összetett volt, rengeteg állat és növény leírásával foglalkozott, amelyek mindegyike egymagában is nagy komplexitást képviselt. A tudósok mindennek ellenére ódzkodtak attól, hogy egységes elmélettel álljanak elő, amely megmagyarázná a természet megdöbbentő változatosságát.
Ez a sokféleség az isteni teremtés nagyszerűségét dicsérte, és nem utolsósorban a tudósok értelmét, akik képesek voltak kiigazodni ebben a rendszerben. Darwin úgy közelített a problémához, hogy felállított egy általános fajelméletet, amely Lyell elméletéhez hasonlóan a sok-sok nemzedék alatt lejátszódó, tulajdonságbeli változásokkal számolt. Ezt az elméletet ötvözte a saját kísérleteivel és megfigyeléseivel, amelyekről a híres A Beagle utazása című könyvében ír. Darwin szerint minden egyes nemzedékben azok az egyedek hozzák létre a következő generációt, amelyek túlélése a saját ökológiai fülkéjükben (niche-ükben) a legsikeresebbnek bizonyult. 1859. november 22-én megjelent Darwin A fajok eredete című műve,amelyben világosan kifejtette, hogy mennyit köszönhet Lyellnek:
„Jól tudom, hogy a természetes kiválasztás tanát, amelyet a fenti képzeletbeli példákkal illusztráltunk, ugyanazokkal a kifogásokkal lehet illetni, mint amelyeket először Sir Charles Lyell » a Föld újabb kori változásairól mint a geológia magyarázatáról« szóló nagyszerű munkája ellen hoztak fel. Manapság azonban már ritkán halljuk azt, hogy jelentéktelennek vagy lényegtelennek neveznék azokat a ma is működő erőket, amelyekkel a legmélyebb völgyek kialakulását vagy a szárazföldi szirtek hosszú sorainak létrejöttét magyarázzuk. A természetes kiválasztódás csupán megőrzi és felhalmozza azokat a kis öröklődő módosulásokat, amelyek mind előnyösek a fennmaradó élőlények számára. Ahogy a mai geológia már csaknem száműzte az olyan nézeteket, hogy például a nagy völgyeket egyetlen óriási diluviális hullám vájta volna ki, ugyanúgy a természetes kiválasztás tana is száműzni fogja majd az új fajok folyamatos külön teremtésébe vagy a felépítés nagy és hirtelen megváltozásaiba vetett hitet.”
Mindig sokféle ok áll annak hátterében, hogy az újító elméletek ellenállásba ütköznek, és ezt nem nehéz felfedezni Darwin esetében sem. Sokaknak nem tetszett az a felvetés, hogy nem Isten teremtményei vagyunk, hanem a majmoktól származunk, sőt még a majmok előtt a férgektől. Sokak szemében istenkáromlás volt azt feltételezni, hogy a kutyánk nemcsak háziállat lehet, hanem egyben távoli rokon is, hogy a hernyóról vagy azokról a növényekről, amelyeken kúszik-mászik, már ne is beszéljünk (a növény lehet, hogy milliónyi vagy milliárdnyi rokonsági fokra van tőlünk, de mégis valamennyire a rokonunk). Az elmélet azonban gyorsan elterjedt, mert rendet teremtett egy olyan területen, amely egészen addig csak megannyi, egymással semmilyen összefüggésben nem álló megfigyelésből állt. 1872-ben A fajok eredete hatodik kiadásában Darwin már ezt a passzust is beleírta a könyvébe: „A dolgok korábbi helyzetére utalva, az előző bekezdésekben és másutt is jó néhány olyan megjegyzést tettem, amelyek arra utalnak, hogy a természetkutatók a fajok külön teremtésében hisznek. Sokan nagyon rossz néven vették, hogy így fejeztem ki magamat. Pedig nem vitás, hogy munkám első kiadása idején ez volt az általános felfogás. […] Mára a helyzet teljesen megváltozott, és majdnem minden természetkutató elfogadja az evolúció nagyszerű elvét.”
A szövegrészlet Raymond Kurzweil: Hogyan alkossunk elmét? című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban!