Úgy tűnik, az emberi faj számára fontos, hogy egyedülállóként gondolhasson saját magára. Ez persze korántsem nehéz feladat: próbáljunk csak megnevezni még egy fajt, amely a soraiban tudhatja Groucho Marxot (na jó, ott van még Tapsi Hapsi)! A szabályok, amelyeket saját megismételhetetlenül egyedi természetünk védelmében alkottunk – „csak az ember használ eszközöket”, „csak az embernek van erkölcsi érzéke”, „csak az embernek van bankszámlája” – szinte ordítanak azért, hogy áthágják őket.

Az emlősök, a madarak és a kétéltűek jelentős része, továbbá egyes rovarok, hüllők és halak is hoznak létre rövid hangokat, például üvöltenek, csiripelnek vagy ugatnak. Ezek a hangok és dalok előfordulnak földön, vízben, levegőben, hatalmas kórusokban pirkadatkor, alkonyatkor, valamint vonuláskor. Nehéz másként felfogni őket, mint rengeteg különböző hangból álló zeneműveket. Bernie Krause zenész és ökológus – aki a természeti környezet hangjait rögzíti – vázolta fel azt az elméletet, mely szerint az állatok úgy változtatnak az általuk kiadott hang frekvenciáján és ütemezésén, hogy kitűnjenek a közelükben élő állatok közül, és a szomszédok hangja ne fedje el az övéket. Krause szerint egy adott környezet egészsége lemérhető a „hangtáj”-ának, azaz a hangfrekvenciák eloszlásának vizsgálatával, és az egészséges frekvenciaeloszlás károsodik az emberi beavatkozás nyomán, amely megszüntet egyes hangsávokat, jelentős hézagokat hagyva a spektrumban.

Egyes énekesmadarak, sziláscetek, denevérfajok és gibbonok olyan gazdag és összetett dalokat produkálnak, hogy senkinek eszébe sem juthat másként kategorizálni azokat. Ha ragaszkodunk az elképzeléshez, hogy a zene alkotása és élvezete teszi az embert különlegessé, akkor a madárdalt „nem zene”-ként felcímkézve kellene félresöpörnünk, ennek
alátámasztására azonban még egyetlen valamirevaló érvet sem hallottam. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk az állatok által alkotott zenét és hangokat, túl kell lépnünk bizonyos, kifejezetten a mi fajunkra jellemző korlátokon.

Például a békák és egyes madárfajok agytevékenységének vizsgálatakor arra derült fény, hogy lényegesen nagyobb neurális aktivitással reagálnak fajtársaik hangjára, mint bármilyen más hangra, ami azt jelenti, hogy még a számtalan egyéb, kevésbé érdekes hang kakofóniájában is fokozottan tudatában vannak rokonaik jelenlétének.
Egy másik lenyűgöző példát említve: a kutatók csak nemrégiben mutatták ki, hogy az egerek is adnak ki madárdalszerű hangokat, csak épp az emberi fül számára érzékelhetetlen frekvenciákon. Azt is csak nem régóta tudjuk, hogy a tenger bizonyos területein létezik a halak egymást hívogató „hajnali kórus”-a.

Mi egyszerűn csak nem vagyunk ott, amikor a különböző denevérfajok a madárdalhoz hasonló dallamokat énekelnek egymásnak, vagy milliónyi madár hatalmas raja zengi – szinte biztosan együttműködésben – összetett és összefonódó hívását éjjeli vonulásuk során. Roger Payne biológus és természetbúvár számításai szerint a zajos turbinák hajtotta hajók és a mechanikai fúrás feltalálása előtt egyes bálnafajok olyan frekvencián és hangerővel énekeltek, hogy azt társaik egy egész óceánnyi távolságban is észlelhették. Ha ez így volt, akkor a bálnákat hívódalok zenekara vette körül és végigdalolták az életüket.

Más fajok azért énekelnek, hogy vonzónak tűnjenek potenciális párjuk szemében; hogy kinyilvánítsák a függetlenségüket, felhívják magukra a figyelmet, vagy magukénak valljanak egy területet; hogy gyakoroljanak; szociálisan kötődjenek másokhoz; hogy eldöntsék, ki tartozik a közösségükhöz, és kit nem akarnak azon belül tudni; és mert kielégítőnek találják a szóló vagy a csoportos éneklést. Nem érzünk egyet-kettőt ismerősnek ezek közül?

 

A szövegrészlet David Sulzer: Zene, matematika és elme című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!