A történelemben vannak példák nagy – látszólag öncélú – foglalkoztatási erőfeszítésekre. Az első civilizációk mindegyikére jellemzőek voltak az elképesztően nagy kultikus építkezések, aligha lehet az egyiptomi piramisok építését racionális okokkal indokolni. Mégis döntő szerepet játszott ez a közmunka abban, hogy létrejöhetett az első fejlett társadalom. Nem történt más, mint hogy az okos papok rájöttek, az áradás hónapjai során tétlenségre kényszerített fellahokat munkára kell szervezni. Még az sem baj, hogy nem lehet számukra racionális feladatot találni. Ez esetben építsenek a fáraók hóbortjának megfelelő síremlék óriásokat, piramisokat. Az építkezés azonban zseniális társadalomszervezőnek bizonyult, az építés szervezeteket, munkamegosztáson alapuló hierarchiát hozott létre, amit csak át kellett ültetni a társadalom politikai és egyházi keretei közé, és máris a korábbinál sokkal korszerűbb társadalom jött létre. Ráadásul piacot teremtett a művészeknek, a műszaki tudományoknak, azok felvirágzását, ugrás szerű fejlődését eredményezte. Mindehhez a „minden racionális célt nélkülöző gigantomániára” volt szükség.

Nyugat-Európa akkor emelkedett először a többi fejlettebb civilizációéval hasonló szintre, amikor egyrészt gigantikus méretű és munkaerő-igényes katedrálisokat épített, másrészt minden racionális célt nélkülöző keresztes háborúkban emésztette fel anyagi és emberi erőforrásait. A közgazdaság-tudomány észszerűsége azonban nemcsak társadalmi méretekben bukik meg, hanem az egyének és a családok szintjén is. Az egyén és a család életét a racionalizmus csak a lét határán jellemzi. Minél magasabbra emelkedik a fogyasztás a létszükségletek fölé, annál inkább jellemző rá a racionalizmus tagadása. Igaz ez mind a szellemi, mind a gazdasági elit esetében. Ők tudják, hogy ez a szabadság a szükségszerűség háttérbe taszíthatóságát jelenti.

A szellemi elit körében alig találunk olyanokat, akiknek életét a megfontolt mérlegelés és az életvitel racionalizmusa jellemezte volna. Azért lehettek nagyok, mert túlléptek a racionalizmus határán, szabadjára engedték az érzelmeiket, mertek azok parancsára élni. A kispolgári racionalizmus mércéi szerint ugyan súlyos árat fizettek érte, de az ő értékrendszerük szerint megérte. Ők tehát a maguk módján szabadok voltak. Az anyagi gazdagságnak az is lehet a célja, hogy ne kelljen racionálisan élni. Mindent megengedhetnek maguknak, amire vágynak, nem kell mérlegelniük, hogy ennek ellenében mi mindenről kell lemondaniuk.

A gazdagok fogyasztásának csak elenyésző hányada az, amit racionálisnak és szükségletkielégítőnek kell minősíteni. Azt, hogy a tőkés vállalkozó munkaerő-hasznosítási racionalizmusa egyáltalán nem az emberi, de még kevésbé a társadalmi létre általában jellemző racionalizmus, gyermekkorom paraszti világában tanultam meg. A vállalkozó csak olyan munkát végeztet el, amely számára jövedelmező, vagyis a piaci értékítélete során haszna keletkezik. Ezzel szemben az egyén és a társadalom egészen más logikát követel meg a munkaerő-hasznosításban: minden olyan munkát el kell végezni, amelynél nincs jobbra lehetőség. Ez alól a társadalom fejlődése során egyetlen kivétel volt: a klasszikus kapitalizmus, amikor a társadalmi érdeket a tőkés vállalkozók érdeke fejezte ki.

Az osztálytársadalmakban ugyan mindig az volt a jellemző, hogy a közvetlen osztályérdek érvényesült, de a makroszintű érdekérvényesülés mögött mindig érvényesülnie kellett annak az egyéni és családi érdekeltségnek is, amely az érdekeit úgy szolgálta, hogy a munkaerőt racionálisan hasznosítsák, vagyis mindig dolgozzanak, amikor nincs jobb, mint a semmittevés. Ez nemcsak azt jelentette, hogy akkor is dolgozni kellett, amikor annak a hatékonysága kicsi, átlag alatti volt, hanem még akkor is, amikor egyáltalán nem volt gazdasági hatékonysága.

A múlt társadalmaiban szinte mindig jelen volt, sőt jellemző volt az, hogy látszólag sok munka öltött testet gazdasági tekintetben irracionális célok szolgálatában. Nemcsak a kultikus építkezések, a szertartások, ünnepek emésztettek fel sok munkaidőt, hanem a népművészetek is. A díszítőelemek szinte erkölcsi megkövetelése nem szolgált semmiféle racionális gazdasági célt, bár sok esetben több munkát igényelt, mint maga a használati érték előállítása. A használati tárgyak nem lettek azáltal hasznosabbak, hogy díszítésükre sok munkát fordítottak. Mégis az a történelmi tapasztalat, hogy azok a társadalmak bizonyultak életképesebbnek, amelyek életében nagyon sok munka testesült meg a gazdasági tekintetben esetleg irracionális munkában.

A használati tárgyak népművészeti díszítése ugyanazt bizonyítja, mint a közösségek nagy monumentális építkezései: a munkátlan semmittevésnél jobb a racionális célok nélküli munkavégzés is. Mivel minden társadalomban jelentős, számos társadalomban nagyon nagy volt a racionális célok teljesítése utáni munkaerő-kapacitás, igen jelentős munkavégzés történt gazdasági tekintetben irracionális célok megvalósítására. A társadalmak történetében tehát kezdettől fogva igen jelentős feladat volt a felesleges munkaerő foglalkoztatása, amelyik társadalom nem volt képes ezt a feladatot megoldani, ott elszabadultak a deviáns jelenségek, és a társadalom szükségszerűen hanyatlani kezdett.

 

A szövegrészlet Kopátsy Sándor: Van kiút! című könyvéből származik.

A könyv hamarosan megvásárolható a webshopunkban!