1960 körül kezdtem el gondolkodni a gondolkodásról, ugyanebben az évben fedeztem fel magamnak a számítógépek világát. Manapság már aligha találnánk olyan tizenkét évest, aki ne használna napi szinten számítógépet, de akkoriban még csak kevés ilyen volt New Yorkban, ahol felnőttem. Persze ezeket a korai számítógépeket nem lehetett kézbe fogni, és az első, amelyikhez hozzányúlhattam, szobaméretű volt. Az 1960-as évek elején volt szerencsém egy IBM 1620-ason varianciaanalízist (egy statisztikai vizsgálatot) programozni, amely a mai Head Start-program elődjének számító, óvodai és alsó tagozatos gyermekek oktatásával foglalkozó program által gyűjtött adatokat összegezte. Elég komoly felelősséget jelentett ez egyébként, mert a teljes országos oktatási programnak a sorsa múlott a mi munkánkon. Maga az algoritmus és az elemzett adatok elég komplexek voltak ahhoz, hogy ne tudjuk megmondani, milyen válaszokat várhatunk a számítógéptől. A válaszok nyilván az adatoktól függtek, ám nem lehetett őket megjósolni. Mint kiderült, fontos különbség van a között, hogy valami függ valamitől, és hogy megjósolható-e. Erre a különbségtételre még később visszatérek.

Emlékszem, milyen izgatott voltam mindig, mielőtt az algoritmus lefutott, és a gép kezelőpaneljén elhelyezett lámpák felvillantak – mintha a számítógép épp csak mély gondolkodásba merült volna. Odajöttek páran a kinyomtatott eredményekért, én pedig rámutattam a halványan villogó lámpákra, mondván, hogy „épp gondolkodik”. Ezt igazából viccesen, de egyben komolyan is értettem (hiszen valóban úgy látszott, a gép tényleg töpreng a válaszon), a többiek pedig hamarosan emberi tulajdonságokat véltek felfedezni a gépen. Ez persze szimplán egy élettelen tárgy megszemélyesítése, de komolyan elgondolkodtam azon, hogy milyen kapcsolat lehet a gondolkodás és a számítógépek működése között.

Ahhoz, hogy felmérjem, az agyam működése mennyire hasonlít azokhoz a számítógépes programokhoz, amelyeket már ismertem, elkezdtem gondolkozni azon, vajon az agyamban milyen folyamatok játszódnak le. A kutakodást aztán abba sem hagytam ötven évig. A következőkben leírom, hogy jelenlegi ismereteink szerint hogyan működik az emberi agy, ám ez nagyon különbözik a számítógépek működésétől. Alapvetően az agy szintén információtárolásra és -feldolgozásra való, és mivel a számítástudomány alapelvei általános érvényűek (erről majd később még szólok), ezért az agy és a számítógép működése között több a párhuzam, mint a különbség.

Minden egyes alkalommal, amikor csinálok valamit – vagy gondolok valamire –, legyen szó akár fogmosásról, arról, hogy kimegyek a konyhába, vagy egy munkahelyi problémán töprengek, vagy a szintetizátoromon gyakorlok, vagy egy új ötletem támad, mindig arra gondolok, hogy hogyan is sikerült megvalósítanom. Ennél még többet gondolok arra, amit viszont nem sikerült megvalósítanom, mert az emberi gondolkodás korlátai ugyanúgy fontos információkat rejtenek. Lehet, hogy lassabb lesz minden cselekedetem amiatt, hogy mindig a gondolkodás mikéntjén töröm a fejem, de abban reménykedem, hogy a saját gondolkodásom tudatos vizsgálatával a mentális kvalitásaimat is fejlesztem.

Vegyünk egy sor gondolatkísérletet annak szemléltetésére, hogy miként működik az agyunk. Próbáljuk meg a következőt: mondjuk el az ábécét! A gyermekkorunkból még biztosan emlékszünk rá, és könnyen fog menni. Most pedig folytassuk ezzel: mondjuk el visszafelé az ábécét! Hacsak nem fordított sorrendben tanultuk meg annak idején az ábécét, akkor minden bizonnyal nem fog sikerülni ez a gyakorlat. Ha valaki elég sok időt töltött egy olyan tanteremben, ahol a falat az ábécé betűi díszítették, akkor vizuális emlékezetét hívhatja segítségül, és esetleg el tudja mondani visszafelé is. Mindazonáltal ez azért nehéz, mert a teljes képekre nem nagyon emlékszünk. Az ábécé visszafelé történő elmondása egyszerű feladat ugyan, mert nem kell hozzá több információ, mint az első esethez, de általában mégis képtelenek vagyunk végrehajtani.

Tudja valaki fejből a TAJ-számát? Ha igen, el tudja mondani visszafelé is? Na és a „Csigabiga, gyere ki” kezdetű mondókát? A számítógépeknek ez meg se kottyan. Nekünk mégis beletörik a bicskánk, hacsak külön meg nem tanuljuk őket visszafelé is. Ez elárul valamit arról, hogy az emberi emlékezet milyen felépítésű. Természetesen a fenti feladatokat könnyen el tudjuk végezni, ha leírjuk magát a jelsorozatot, és visszafelé olvassuk el. Ezzel az írott nyelv adta technikai lehetőséget használjuk ki a gondolkodásunk korlátainak a kibővítésére. (Az írott nyelv az egyik legkorábbi eszközünk, a beszélt nyelv kifejlődése utáni második lépcsőfok.) Pontosan azért használunk eszközöket, hogy a saját hiányosságainkat kompenzáljuk velük. Az előzőek arra engednek következtetni, hogy az emlékezetünk lineáris, és sorrendiség alapján működik. Az emlékeinkhez a keletkezésük sorrendjében tudunk hozzáférni. Nem vagyunk képesek arra, hogy közvetlenül megváltoztassuk az emlékek sorrendjét. Nehézséget okoz az is, hogy egy sorozat közepén elhelyezkedő emléket hívjunk elő. Ha elkezdek egy darabot játszani a zongorán, általában nem egy tetszőleges helyen kezdem el, valahol a közepén. Van pár hely, ahol el tudom kezdeni, mert a sorrendiségre alapuló emlékezetem szegmensekre tagolódik. Ha egy szegmens közepén kezdek bele a játékba, akkor viszont egy ideig a kottára kell hagyatkoznom, amíg be nem ugrik emlékezetből a darab.

 

A szövegrészlet Raymond Kurzweil: Hogyan alkossunk elmét? című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!