A Marshall-szigetek első lakosai úttörő felfedezők voltak, akik a Csendes-óceán szeleinek és időjárásának lenyűgözően alapos ismerete segítségével vándoroltak a távoli szigetek között. Minden idők legjobb tengerészeiként szoros kapcsolatban álltak a széllel és az óceánnal. Az őket körülvevő világ bensőséges ismerete tette lehetővé számukra, hogy akár lehetetlen körülmények közepette is boldoguljanak. Most, több mint egy évezreddel később, ugyanaz az időjárás leszármazottaik ellenségévé vált.

Több ezer éves gyökerek kötik őket ezekhez a néhol csak alig pár kilométernyi korallszigetekhez, ezért nem hajlandók félreállni, sem kivonulni a történelemből. Tapasztalataik olyan kérdéseket vetnek fel, amelyeket korábban el sem tudtunk volna képzelni: Mi kell ahhoz, hogy elhagyjuk a hazánkat? Mit jelent az, ha elveszítjük őseink földjét: azt a helyet, amely valóban meghatározza, kik vagyunk? Milyen érzés tudni, hogy megsemmisül az otthonunk? És mi kell ahhoz, hogy úgy döntsünk: mégis maradunk és harcolunk?

A Hawaii és Ausztrália között félúton elhelyezkedő Mikronézia – nagyjából az Egyesült Államok kétszeresének megfelelő területű óceánfolt – országai a Marshall-szigetek, Palau, Kiribati, Nauru, a Mikronéziai Szövetségi Államok és az Egyesült Államok három külbirtoka: az Északi-Mariana-szigetek, Guam és a Wake-sziget. Ezen nemzetek lakóhelyének összterülete mindössze 2590 négyzetkilométer, vagyis még feleakkora sincs, mint Delaware állam. (A szárazföld egynegyedét Guam főszigete teszi ki, amely Mikronézia legnagyobb földterülete, és nagyjából akkora, mint Chicago városa.) Körülbelül félmillió ember él Mikronézia kétezer szigetén, amelyek a biztonságos, békés kikötők oázisai a vad és hatalmas víztömeg közepén.

A Marshall-szigetek nem kis szigetország, hanem egy nagy, óceáni állam. A sziget partjaitól nem messze húzódó korallzátonyok a világ legburjánzóbb, legnagyobb biodiverzitású tengeri élőhelyei. A sziget 29 korallatollja 1156 önálló kis szigetből épül fel a Csendes-óceán nagyjából akkora szakaszán, mint a Texastól Észak-Dakotáig húzódó távolság. Ez egy óceáni szuperkontinens. A szigetek maximális tengerszint feletti magassága mindössze 10 méter, bár a szárazföldi területek túlnyomó többsége kevesebb mint 2 méterrel fekszik az árapály szint felett – éppen annyival, amennyi a globális óceánok jövő században várható vízszintemelkedése.

Nem ez az első alkalom, hogy a Marshall-szigeteket a teljes megsemmisülés fenyegeti. Nem is olyan régen, a hidegháború idején, ezek a szigetek célpontként szolgáltak az amerikai nukleáris fegyverek lőgyakorlataihoz. A Runit-szigeten a mai napig is áll a kupola, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy elszigeteljék a radioaktív hulladékot a környékbeli halászterületektől. Tervezésekor azonban nem számoltak a tenger vízszintjének emelkedésével. Ezáltal a Marshall-szigetek a globális ellenállási mozgalom központjává is vált, már jóval azelőtt, hogy a 2015‑ös párizsi klímatárgyalásokon sikerült meggyőzniük a világot a legfeljebb 1,5 Celsius-fokos felmelegedési határ eléréséről. Az emelkedő tengervízszintet és az egyre szélsőségesebb időjárási jelenségeket tapasztalva egyes csendes-óceáni őslakosok másként kezdtek gondolkodni saját maguk és hazájuk helyzetéről, abban bízva, hogy a valóban hatékony fellépéssel sikerül visszafordítani az idő kerekét és helyrehozni a már kialakult károk egy részét.

2013-ban, amikor a Haiyan tájfun csapást mért a csendes-óceáni trópusokra, új korszak kezdődött. Mielőtt elérte volna a Fülöp-szigeteket, a Haiyan átsöpört Mikronézián, és alig nyolc kilométernyire haladt el a parányi palaui Kayangel-sziget partjaitól. A trópusi ciklonokban az úgynevezett központi „szem” körül a legerősebb a szél: ez egy felhőmentes, alig pár kilométer széles leszálló levegőtömeg, amelyet a nagyon heves zivatarok gyűrűjéből történő, felhő- és csapadékgerjesztő kiáramlások okoznak. A Kayangel közelében áthaladó Haiyan olyan erős szelet hozott, hogy elpusztította a szigetet. A Solutions Journalism Network tudósítója, Ari Daniel elmondta, hogy négy család élte túl a vihart úgy, hogy a sziget egyetlen betonfalú építményébe, a kórházi mosdóba zsúfolódtak össze. Miután elmúlt a vihar, a helyi hatóságok evakuálták a szigeten élő mindössze 138 lakost, így a hely hónapokra lakatlanná vált, amíg elvégezték a szükséges helyreállításokat.

A Haiyan egy szupervihar volt – vagyis az egyik legerősebb trópusi ciklon, amelyet eddig feljegyeztek a világtörténelemben. A becslések szerint 314 kilométer per órás sebességű tartós széllel érkezett – azért mondom, hogy a becslések szerint, mert nem volt olyan időjárás-előrejelző állomás, amely túlélte volna ezt a vad támadást. Az érték a Haiyan felhőcsúcsainak hőmérsékletére vonatkozó műholdas időjárási becslésekből származik – ez a zivatartevékenység erősségének megfelelője. (A magasabb zivatarok erősebb széllel járnak, és hidegebb jelzésekkel láthatók az űrből.) A Haiyan lekörözte a leggyakrabban használt műholdas alapú intenzitásmérést is, túllépve a trópusi ciklonok elméleti maximális erejét, amelyet a skálát kitaláló meteorológusok valaha feltételeztek. A hurrikánok osztályozására használt amerikai ötfokozatú rendszerben, amely a maximális szélsebesség alapján osztályozza a trópusi viharokat – a szélsebességet a legegyszerűbb mérni, mivel az esőzés és a vihar ereje nagymértékben eltérhet a helyi topográfiától függően – a Haiyan 6‑os kategóriájúnak minősült volna.

Mindent összevetve, a Haiyan teljesen átformálta a régiót. „Sár- és törmeléklepte pusztaság” – mondta róla a BBC tudósítója közvetlenül a vihar után. A klímaváltozással kapcsolatos tárgyalások Fülöp-szigeteki vezető aktivistája, Yeb Saño ekkor a lengyelországi Varsóban tartózkodott a világ vezetőinek évente megrendezett csúcstalálkozóján, amelynek célkitűzése olyan globális megállapodás elérése, amely korlátozhatja az éghajlati rendszerbe történő emberi beavatkozás mértékét. Saño könnyes szemmel fordult a konferencia többi résztvevőjéhez: „Lehet, hogy törvénybe iktattuk saját végzetünket” – mondta. „Nemzetként elutasítjuk azt a jövőképet, amelyben a Haiyanhoz hasonló szupertájfunok életformává válnak. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy rendszeresen menekülnünk kelljen a viharok elől, evakuálnunk a családjainkat, elszenvednünk a pusztítást és a nyomort, a halottainkat számlálnunk. Egész egyszerűen megtagadjuk!”

Antonio Gramsci olasz tudós szavaival élve: a klímaváltozás elleni harc frontvonalának aktivistái „az értelem pesszimizmusával és az akarat optimizmusával” rendelkeznek. Saño önkéntes éhségsztrájkba kezdett, hogy így tiltakozzon a klímaváltozást megakadályozni szándékozó nemzetközi törekvések lassúsága ellen, és ezzel akaratlanul is elindított egy társadalmi mozgalmat. A tizenhárom napos konferencia végére több százezer ember ajánlotta fel támogatását a világ minden tájáról. A Haiyan hihetetlen pusztító ereje és Saño önzetlen szavai, tettei kikényszerítették a klímaváltozásról és a kollektív tudatosságról szóló tárgyalások sürgős előtérbe helyezését. Ő alapozta meg az első globális klímaegyezményt is, amely két évvel később jött létre Párizsban.

 

 

A szövegrészlet Eric Holthaus: Bolygónk jövője című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!