Számos kutatás született az emberek ösztönös reagálásáról az égőplatform-változásra. E reakciók leírásának egyik legvilágosabb, legegyszerűbb és leghasznosabb módszere az a változásgörbe, amelyet először Elisabeth Kübler-Ross mutatott be az 1969-ben megjelent, A halál és a hozzá vezető út című könyvében. Gyászgörbének is nevezik.

A váratlan változásokra adott reakciónk nagyon személyes, ugyanakkor meglehetősen kiszámítható. Amikor olyan változással szembesülünk, amelyet úgy kényszerítenek ránk, az a természetes reakciónk, hogy nyolc különböző, egymást követő fázison haladunk keresztül. Mindannyian ugyanezen a folyamaton megyünk végig. Az egyetlen különbség, hogy személyesen mennyi időt töltünk az egyes szakaszokban, mielőtt a következőre lépnénk. Ez egy automatikus, normális folyamat. Mindannyian ezt követve cselekszünk.

A sokk a váratlan változásokkal szemben tanúsított reakciónk. Ha kis mértékű változásról van szó, ez a fázis rövid idő alatt lezajlik. A nagy átalakulások azonban jelentős mértékben visszavethetnek bennünket, és egy ideig sokkos állapotban maradhatunk. Szélsőséges helyzetekben a sokk hatására a szervezet lemerevedhet, vagy akár le is állhat. Amikor sokkos állapotban vagyunk, se nem hallunk, se nem látunk – nem tudunk figyelni, csak próbáljuk feldolgozni a történteket. Amint a sokk elmúlik, teljesen kimerültnek érezhetjük magunkat.

A tagadás fázisa elkerülhetetlen. Azt mondogatjuk magunknak, hogy a vállalat vezetői majd észhez térnek, és másként határoznak a tervezett átalakítással kapcsolatban. Bizonygatjuk magunknak, hogy valaki a mi korunkban nem lehet rákos, a diagnózis biztosan téves, és szükségünk van egy második szakvéleményre. Hiszen ez nem történhet meg! A tagadás rendkívül erős érzelem. Ha egyszer gyökeret ereszt, nehéz kigyomlálni. De talán bizonyos mértékig szükség van rá. A változásgörbe feltalálója, Elisabeth Kübler-Ross értéket látott a tagadásban: „A tagadás segít nekünk, hogy a gyász érzéseit ütemezni tudjuk. A tagadásban van egyfajtakegyelem. A természet így segít nekünk, hogy csak annyit engedjünk be, amennyit képesek vagyunk kezelni.” Végül a pszichénkre gyakorolt hatása megszűnik, és tovább tudunk lépni a következő fázisba, amikor valóban elmúlik a csalódottságunk.

A düh mindig a következő fázis. Amint végre elkezdjük beismerni, hogy a változás valós, dühösek leszünk, és keresünk valakit vagy valamit, akire vagy amire a dühünket összpontosíthatjuk, akit vagy amit hibáztathatunk. Az igazságtalanság felett érzett dühünkben olyan dolgokat mondunk vagy teszünk, amelyet később megbánunk. Dühünket Isten vagy az istenek ellen fordítjuk. Vagy a kormányt hibáztatjuk. Dühösek vagyunk a munkáltatóinkra. Dühösek vagyunk önmagunkra. Amikor a szervezeti változásokról beszélünk, még több vezetőnek kell megértenie, hogy a kívülről kikényszerített változásokra ez a düh egy automatikusan adott, természetes és előre megjósolható reakció. A vezetőknek megértéssel és empátiával kell kezelniük az embereket, miközben a változásgörbe „düh” fázisán mennek keresztül. A düh gyakran mélyebb érzelmeket takar: sértettséget, fájdalmat, és nem ritkán félelmet.

A félelem vagy a düh nyomában jár, vagy pedig a düh mögöttes oka. Félünk a változás következményeitől – és itt ráadásul azokról a nagy léptékű változásokról beszélünk, amelyeket ránk kényszerítettek. Félünk a kemoterápia okozta fájdalomtól, hogy mi lesz a családunkkal halálunk után, rettegünk magától a haláltól. Félünk attól, hogy esetleg nem kapunk másik munkát, féltjük a családunk anyagi helyzetét, aggódunk az önbecsülésünk és önértékelésünk miatt. A jövőtől való félelem teljesen normális és érthető reakció a jelentős, kéretlen változásokra. Ha ezt tudjuk, attól nem lesz kevésbé fájdalmas ez a fázis, de legalább egy kis vigaszt meríthetünk abból a tényből, hogy ez teljesen normális. Nem baj, ha félünk.

Ebben a fázisban egyetlen egészséges dolgot tehetünk: kiadjuk magunkból a csalódottságunkat, kimondjuk félelmeinket, nyíltan beszélünk róluk. Gyakran a probléma nagyobbnak tűnik, ha csak a fejünkben létezik, ahelyett, hogy kimondanánk és napvilágra kerülne. Ez egyben katartikus élmény is. Amikor szervezeti változásról van szó, arra kérem a vezetőket, hogy aktívan keressék az embereik félelmeinek és aggodalmainak okait, mivel csak így van esélyük arra, hogy előrelépjenek és elfogadják a bekövetkező változást. Nem beszélve arról, hogy a folyamat során a vezetők is tanulnak pár dolgot.

A düh és a félelem fázisában azt is tapasztalhatjuk, hogy alkudozni próbálunk, igyekszünk elkerülni a változást, és próbálunk egyezkedni akár a változást kezdeményezővel, akár saját magunkkal. „Ha csökkentenék a fizetésemet, vagy csak három napot dolgoznék egy héten, azzal megúsznám az elbocsátást.” „Ha nem eszem több húst, akkor talán kigyógyulok a rákból.”

A depresszió az, ahogyan a görbe mélypontján érezzük magunkat, és ez is normális reakció. Lehet, hogy inkább depresszív állapotnak kellene neveznünk ezt a fázist, mert a hullámvölgy alján ránk törő érzések a lehangoltságtól a szorongáson át egészen a nagybetűs depresszióig terjedhetnek. Ahogyan Kübler-Ross felfedezte, mielőtt még a továbblépésre gondolhatnánk, gyászolnunk kell. A gyász nem gyengeség. Fájdalmas lehet, néha gyötrelmesen fájdalmas, de a gyógyulási folyamat szükséges része. Amikor elérjük a görbe ezen szakaszát, ezt a hullámvölgyet, szörnyen fogjuk érezni magunkat. Mély, sötét és baljóslatú állapot, hiába szükséges. De óvatosnak kell lenni, hogy a negatív hozzáállásunk ne toljon el az önvád vagy az áldozattá válás irányába, mert mindkettő pusztító hatású.

Lehet, hogy önmagunkat hibáztatjuk mindenért, amit velünk tettek. Ebben az állapotban a gyengeségeink óriásinak látszanak, és kristálytisztán bontakoznak ki előttünk. Még önutálat is kialakulhat. A változásirányításról szóló workshopjaimon arra buzdítom a cégvezetőket, hogy érez zenek együtt a dolgozóikkal, amikor azok az égőplatform-változásgörbén haladnak végig; értsék meg, min mennek keresztül, és legyenek türelmesek velük. Nézzék el nekik, hogy dühösek, hogy félnek, és legyenek megértők velük, amikor a görbe alján lévő hullámvölgyben vannak.

Saját magunkkal szemben is ezt kell tennünk: türelemmel lennünk magunk iránt. Fel kell ismernünk, hogy bármennyire is durvának és mindent felemésztőnek érezzük negatív érzelmeinket, egyrészt normális, hogy így érzünk, másrészt pedig azt se felejtsük el, hogy ezek csupán érzések. El fognak múlni. Egészen biztos. Inkább legyünk hálásak azért, amink van. Keressük a pozitívumokat. Higgyünk továbbra is magunkban.

A változásgörbe mélypontja az a hely, ahol az áldozatok lakoznak. Amikor változást kényszerítenek ránk, nagyon könnyű belecsúszni az alattomos, sovány vigaszt nyújtó áldozati szerepbe. Olyan sunyi és erőteljes folyamat ez, hogy érdemes néhány oldalt szentelni a jelenség részletesebb feltárásának, ahogy annak is, mit tegyünk, ha azon kapjuk magunkat, hogy kezdünk belebújni az áldozati bárány bőrébe.

 

A szövegrészlet Campbell Macpherson: A változás bajnokai című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!