A városiasodás támogatói három okot sorolnak fel arra, hogy a megfelelően kezelt urbanizáció miért hoz kiváló gazdasági, politikai és társadalmi eredményeket. Először is, a mezőgazdaság nagyobb gépesítése és termelékenységének növekedése Ázsia-szerte munkaerő-felesleget hozott létre a vidéki térségben, amelyet hatékonyabban lehet felhasználni a megapoliszokban. Másodszor, a megapoliszok méretgazdaságosságot biztosítanak – ha a tehetség, a tőke és a munkaerő városi agglomerációkban koncentrálódik, az az ország egészének előnyére válik. Peking, Sanghaj, Dzsakarta, Manila, Mumbai és Újdelhi a növekedés motorjai saját országukban.

Végezetül a megapoliszokban a vidéki területekhez képest jobban megvalósul az egyenlőség, mivel a migránsok képesek legyőzni a vidéki előítéleteket az etnikai hovatartozás, kaszt, klán és vallás tekintetében. Idővel ez jobb és egyenlőbb gazdasági és társadalmi eredményekhez vezet. Mindezek az érvek észszerűek, csakhogy van egy probléma: a fejlődő Ázsiában a megapoliszok egyre inkább lakhatatlanná válnak. A várostervezés nem tud lépést tartani a népesség növekedésével és a városiasodással. Vannak persze kivételek: a kifinomult várostervezés és a világszínvonalú infrastruktúra Pekinget és Sanghajt Tokió vagy Szöul kínai változatává alakítja.

Más ázsiai megapoliszok kilátásai sokkal borúsabbak. Mi tiporja őket porba? Hadd mutassak be két példát, Dzsakartát és a dél-indiai Csennai városát. Az indonéz fővárosnak, amelynek lakossága a becslések szerint több mint 10 millió, van egy piszkos titka: riasztó ütemben süllyed. Észak-Dzsakarta csupán az elmúlt évtizedben majdnem 2,5 métert süllyedt, átlagosan pedig 1–15 cm-t évente. Mivel a főváros területének fele a tengerszint alatt van, az éves esős évszak soha nem látott áradásokat hoz, és Dzsakarta központi részének jelentős része víz alá kerül, elvágva az üzleti, pénzügyi és politikai negyedeket a város többi részétől.

Az indonéz döntéshozók úgy döntöttek, hogy a fővárost Kelet-Kalimantánba költöztetik – a folyamat már megkezdődött. Bangkok és Ho Si Minh-város süllyedési problémái sokkal súlyosabbak, mint Dzsakartáé: a thaiföldi főváros évente 2 cm-t süllyed, egyes területek már veszélyesen a tengerszint alatt vannak, Vietnám üzleti fővárosában pedig egyre drágább az építkezés. A thaiföldi és vietnámi hatóságok mégis bátran folytatják a terjeszkedési terveket, nem törődve a változó éghajlatból eredő kockázatokkal.

A másik példa Csennai, amely a dzsakartai probléma fordítottjával küzd: kifogyóban van a víz. India egyik legnagyobb városa azzal a kilátással néz szembe, hogy 10 millió lakosának nem lesz folyóvize, mivel a víztározók és a talajvízforrások kiszáradnak. A vízhiány akkor fog enyhülni, ha a város megkapja az éves csapadékmennyiséget, ami egyre kiszámíthatatlanabb. A The Hindu napilap idézte a World Resources Institute elemzőjét, aki a vízválságot nem pusztán meteorológiai okokra, hanem a rossz gazdálkodásra vezette vissza.

„A víztározókat rendszeresen iszaptalanítani kellene; a meglévő tavak, tartályok és patakok kihasználásával több tárolóterületet kell létrehoznunk. Kezelnünk kell a vízcsatornákat, amelyek ezekbe vezetnek vizet – ehelyett átépítettük őket, engedélyeztük a föléjük való építkezést.” Azok, akik megengedhetik maguknak, magánforrásokból vásárolnak vizet, amelyet tartálykocsival szállítanak haza. A városi cowboyok és cowgirlök számára azonban, akik a város hemzsegő nyomornegyedeiben (vagy másképpen slumokban) élnek, az ivóvíz elérhetetlen, ami növeli a közegészségügyi kockázatokat.

 

A szövegrészlet Vasuki Shastry: Ázsia tündöklése…és bukása? című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.