A varjak már a mező túloldaláról látják, hogy jövök. Egy kosaras asszonyt látnak, akinek származását hangosan megvitatják. A talaj kemény a talpam alatt, és csupasz, leszámítva az eke által előkapart, szétszórt kavicsokat és azt a néhány tavalyi kukoricaszárat, melyek megmaradt mellékgyökerei most kifakult póklábakra emlékeztetnek. A többévnyi gyomirtózás és a folyamatos kukoricatermés meddővé tette a földet. Még az eső áztatta áprilisban sem látni egyetlen zöld szálat sem. Augusztusra itt újabb rabszolgasorba állított kukoricanövények monokultúráját láthatjuk majd, de egyelőre ez a vad terep az erdő felé vezető utam is egyben.

Varjúkíséretem elköszön a mező végét jelző, összegereblyélt kavicsokból kialakított kőfalnál. A túloldalon már lágy a föld léptem alatt. Több évszázadnyi avar borítja, és az erdő talaját apró tavaszi szépségek és sárga ibolyák díszítik. A humusz alatt ott mocorog a télibarna levélszőnyeg alól feltörni készülő kakasmandikó és hármasszirom. Egy erdei rigó ezüstösen csengő dalt aggat a juharok még mindig csupasz ágaira. A dús medvehagyma-parcellák a tavasz első hírnökei közé tartoznak. Zöldjük annyira élénk, hogy reklámtáblaként hirdeti: SZEDJ LE!

Ellenállok a késztetésnek, hogy azonnal eleget tegyek felhívásuknak. Ehelyett úgy szólok a növényekhez, ahogy azt korábban megtanultam: bemutatkozom, ha esetleg megfeledkeztek volna rólam, még akkor is, ha már évek óta minden tavasszal találkozunk. Elmondom nekik, hogy miért jöttem, és engedélyt kérek tőlük a betakarításra, illedelmesen rákérdezve, hogy lenne-e kedvük megosztani magukat velem.

A medvehagyma egy olyan tavaszi üdítő, amely elmossa az élelem és gyógyszer közötti határokat. Feléleszti a testet téli bágyadtságából, és felgyorsítja a véráramlást. De van egy másik igényem is, amelyet csakis ennek az erdőnek a zöldjei elégíthetnek ki. A hétvégére mindkét lányom hazajön a távoli helyről, ahol jelenleg élnek. Arra kérem ezeket a medvehagymákat, hogy újítsák meg az itteni föld és a lányaim közötti köteléket, hogy a csontjaikat alkotó ásványokban vihessék magukkal az otthon lényegét, bárhová is kerülnek.

Egyes levelek már teljesen kibomlottak – a nap felé nyújtóznak –, míg mások még csak kis lándzsává tekeredett hajtásokként készülnek áttörni az avaron. A palántázólapátommal megpróbálok benyúlni a csomó széle körül, de nagyon mélyen gyökereznek, és szorosan kapaszkodnak egymásba, ellenállva igyekezetemnek. Ez egy kis palántázó, és a tél folyamán elpuhult kezem is nehezebben bírja, de végül csak sikerül kihúznom egy csomót, és lerázom róla a sötét színű földet.

Egy telt, fehér hagymákból álló csomóra számítottam, de ehelyett csak elnyűtt, papírszerű hüvelyeket találok ott, ahol a hagymáknak lenne a helye. Hervadtak és petyhüdtek, úgy néznek ki, mintha máris elszívták volna belőlük az összes nedvességet. És pontosan ez is történt. Ha az ember engedélyt kér, akkor meg kell hallgatnia a választ. Visszahelyezem őket a földbe és hazamegyek. A kőfal mentén kirügyezett a fekete bodza, sziklevelei kesztyűs lila kezekként nyújtóznak ki a földből.

Egy ilyen napon, amikor a páfránylevelek készülnek kinyílni, és a levegő ennyire lágy, úrrá lesz rajtam az elvágyódás. Tudom, hogy a „ne kívánd felebarátod kloroplasztiszát” hasznos tanács, de be kell vallanom: mégis eluralkodik rajtam a klorofillirigység. Néha azt kívánom, bárcsak tudnék fotoszintetizálni, hogy pusztán a létezés által, a rét szélén ragyogva vagy egy tavon ráérősen lebegve elvégezhessem egy világ munkáját, miközben némán állok a napfényben. Az árnyékos hemlokfenyők és a hullámzó füvek cukormolekulákon dolgoznak, majd átadják őket az éhező szájaknak és mandibuláknak, miközben végig a poszátákat hallgatják, és nézik, ahogy a fény táncol a vízen.

 

A szövegrészlet Robin Wall Kimmerer: Szentperjefonat című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.