Köd borítja a tájat. A félhomályban csak a szikla látványa és a dörgedelmes morajlással emelkedő süllyedő hullámok hangja emlékeztet rá, hogy mennyire jelentéktelen a tornácom ezen szigeten. Szinte az ő talpát érzem a magamé helyett ezeken a hideg, nedves köveken. Ég-asszony áll egy talpalatnyi földön, egyedül, körülötte a hideg, sötét tenger, és nemsokára megteremti az otthonunkat. Amikor lezuhant az Égi világból, a Teknős-sziget volt az ő Plymouth Rockja, Ellis-szigete. Az Emberek Anyja eleinte maga is bevándorló volt.

Én is új vagyok itt, a kontinens nyugati szélének partvidékén, és új számomra az, ahogyan a föld újra meg újra eltűnik és felbukkan az apállyal és a köddel. Senki nem tudja a nevem, és én sem az övéket. Az ismeretségek ezen minimuma nélkül úgy érzem, minden mással együtt én is bármikor eltűnhetnék a ködben.

A hagyomány úgy tartja, hogy a Teremtő összegyűjtötte a négy szent elemet, és miután életet lehelt beléjük, testet öltött az Ősi Ember, aki ebben a formájában került a Teknős-szigetre. Az utoljára megteremtett lény, az Ősi Ember a Nanabozho nevet kapta. A Teremtő mind a négy égtáj felé kimondta a nevet, hogy mindenki tudja, ki érkezik. Nanabozho, a félig ember, félig manido – egy erőteljes szellemlény – az életerők megszemélyesítése, az anisinábé kultúra hőse és a mi nagy tanítónk, akitől azt tanulhatjuk meg, hogyan kell embernek lenni. Nanabozho Ősi Emberi formájában és mostani testünkben, mi emberek vagyunk azok, akik legutoljára érkeztünk a földre, mi vagyunk az ifjak, akik próbálják megtalálni a helyes utat.

El tudom képzelni, milyen lehetett neki a legelején, amikor még senki nem ismerte, és ő sem ismert senkit. Eleinte én is idegen voltam ebben a sötét, nedves erdőben a tenger mellett, de egyből megkerestem egy öreget, mégpedig Szitka Luc nagyanyámat, akinek az öle elég nagy ahhoz, hogy számos unoka kényelmesen elférjen benne. Bemutatkoztam neki, elmondtam a nevemet és azt, hogy miért jöttem. Dohánnyal kínáltam a szütyőmből, és megkérdeztem, hogy látogathatom-e a közösségét. Hellyel kínált, és a gyökerei közé pont kényelmesen le tudtam ülni. A lombkoronája magasan az erdő fölé tornyosul, levelei folyamatosan sugdolóznak a szomszédokkal. Tudom, hogy idővel majd elmondja nekik a nevemet, és az érdekemben szól pár kedves szót, amelyet aztán tovább visz a szél.

Nanabozho nem ismerte a szüleit, és nem tudott semmit a származásáról – csak annyit, hogy egy növényekkel és állatokkal, széllel és vízzel gazdagon benépesített világba került. Ő is bevándorló volt. A világ már érkezése előtt is készen volt, egyensúly és harmónia uralkodott rajta, és mindenki eleget tett a Teremtésben betöltött szerepének. Ő megértette azt, amit egyesek nem, hogy ez nem az „Új Világ”, hanem egy ősi, amely már jóval az érkezése előtt is létezett.

A föld, amelyen Szitka nagyanyámmal ülök, telis-tele van tűlevéllel, és évszázadok humusza teszi igazán lággyá. A fák olyan öregek, hogy az övékhez képest az én életem mindössze madárdal-hosszúságúnak számít. Szerintem Nanabozho is úgy sétált, mint én, teljesen elbűvölve. Olyan gyakran nézek fel a fákra, hogy olykor megbotlom.

A Teremtő feladatokkal látta el Nanabozhót Ősi Ember szerepkörében, és ezeket a feladatokat ismerjük Őshonos Útmutatásként. Eddie Benton-Banai anisinábé öreg nagyon szépen elmeséli Nanabozho első munkájának történetét: végig kellett sétálnia az Ég-asszony által életre táncolt világon. Az útmutatás szerint úgy kellett megtennie ezt a sétát, hogy „minden lépésével üdvözölje Földanyát”, de nem tudta, ez mit is jelent pontosan. Szerencsére azonban annak ellenére, hogy az övé volt az Első Ember lábnyoma a földön, számos nyomot volt lehetősége követni, köszönhetően mindazoknak, akiknek ez már régebbről otthona volt.

Az Őshonos Útmutatás átadásának idejéről hétköznapi nyelven azt mondhatnánk, hogy „nagyon régen történt”. A hétköznapi gondolkodásban ugyanis „idővonalról” van szó, ami azt feltételezi, hogy az idő egyenes vonalban halad, kizárólag egyetlen irányba. Egyesek úgy tartják, hogy az idő egy folyó, amelybe csupán egyszer léphetünk bele, mivel egyenes úton folyik a tenger felé. Nanabozho emberei azonban tisztában vannak az idő körkörös jellegével. Az idő nem egy folyó, amely feltartóztathatatlanul hömpölyög a tenger felé, hanem a tenger maga – annak fel- és eltűnő árapályaival és a megannyi másik folyóba lezúduló, esőt szülő ködjeivel. Minden, ami volt, újra lesz.

A lineáris időfelfogás kontextusában Nanabozho történeteit a történelem mitikus tanításaként értelmezhetjük, a régmúlt felidézésének, egyfajta magyarázatként arra, mi hogyan lett. A körkörös időfelfogás azonban lehetővé teszi, hogy ezeket a történeteket egyaránt történelemként és próféciaként szemléljük, egy még eljövendő idő történeteiként. Ha az időt körkörösnek látjuk, akkor lennie kell egy pontnak, ahol a történelem és a prófécia találkozik – az Első Ember lábnyomait a mögöttünk és az előttünk álló úton pillanthatjuk meg.

Az emberre jellemző összes erővel és gyarlósággal együtt Nanabozhónak sikerült a legtöbbet kihoznia az Őshonos Útmutatásból, és minden tőle telhetőt megtett, hogy őshonossá váljon új otthonában. Az az ő öröksége, hogy mi a mai napig próbálkozunk. Csakhogy az útmutatások időközben elkoptak, és sokat közülük elfelejtettünk.

A szövegrészlet Robin Wall Kimmerer: Szentperjefonat című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.