A digitális technológiák, a tudásalapú gazdaság, a zöld energiák, a villamosenergia-logisztika és ‑tárolás, valamint az új űr- és védelmi iparágak exponenciálisan diverzifikálják és bővítik a ritkafémek iránti igényünket. Nem telik el nap, hogy ne fedeznénk fel valamely ritkafém új csodatulajdonságát, vagy a ritkafémek alkalmazásának addig nem ismert módjait. Technológiai ambícióinknak és egy zöldebb világról szóló álmainknak csak a képzeletünk szab határt. Ez azt jelenti, hogy bányászati tevékenységeinket kiterjesztjük az egész világra, a Föld pedig – mondogatjuk magunknak – lépést fog tartani.

A feltételezésekkel ellentétben mindig lesz egy hektárnyi hegy, egy domboldal vagy egy völgyben lévő tisztás, ahol kitermelhetjük azt a néhány értékes részecske-összetevőt – azt a 20 grammnyi ritkaföldfémet, amelyre a Föld minden emberének évi szinten szüksége van. Hiszen van rá precedens: az első világháború vége és 2007 között a világgazdaság számára nélkülözhetetlen ásványkincsek közül tizennégy ásványkincs éves termelése a hússzorosára nőtt.

A második világháború végére a fogyasztás az egekbe szökött, magával rántva szinte minden mutatót: a várható élettartamot, a fogyasztói szokásokat, a vagyon felhalmozódását, a vagyontárgyak számát, az elektronikus adatforgalom mennyiségét és a globális felmelegedést. Vajon mit tartogat számunkra az előttünk álló évszázad? Vajon ez a nyaktörő tempó egyszerűen csak még nagyobb lendületet vesz? Ha a globális GDP – az elmúlt húsz évhez hasonlóan – továbbra is évi 3%‑kal nő, akkor 2041-re megduplázódik. Mire e sorokat olvassa, eljutunk odáig, hogy kevesebb mint egy generáció alatt megduplázódik minden, amit építünk, fogyasztunk, cserélünk és kidobunk. Kétszer annyi toronyház, autópálya-csomópont, étteremlánc, ipari állattenyésztő gazdaság, kereskedelmi repülőgép, e-hulladék-lerakó és adatközpont lesz. Kétszer annyi autó, hálózatra kapcsolt eszköz, hűtőszekrény, szögesdrót kerítés és villámhárító lesz. Kétszer annyi ritkafémre lesz szükségünk.

Úton a fémhiány felé?

Léteznek bizonyos becslések a jövőbeli szükségleteinket illetően. Egy 2015-ben Le Bourget-ban, a párizsi klímatárgyalások alkalmával tartott szimpóziumon szakértők maroknyi csoportja ismertette előrejelzéseit. Azt jósolták, hogy 2040-re háromszor annyi ritkaföldfémre, ötször annyi tellúrra, tizenkétszer annyi kobaltra és tizenhatszor annyi lítiumra lesz szükségünk, mint ma. Olivier Vidal, a Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ (CNRS) kutatója még egy tanulmányt is készített arról, hogy milyen fémekre lesz szükségünk középtávon a csúcstechnológián alapuló életmódunk fenntartásához. Munkáját 2015-ben publikálták, és a BBC is beszámolt róla. Európában mintegy harminc előadást tartott, többnyire diákoknak. És itt a dolog meg is állt. Vidal tanulmányának azonban ott kellene lennie a világ minden államfőjének az éjjeliszekrényén. Kutatását a legszélesebb körben elfogadott növekedési kilátásokra alapozva rávilágít arra, hogy milyen hatalmas mennyiségű színesfémet kell majd kitermelnünk az altalajból ahhoz, hogy folytathassuk a globális felmelegedés elleni küzdelmet. Vegyük a szélturbinák esetét: ahhoz, hogy lépést tartsunk a piaci növekedéssel, 2050-re „3200 millió tonna acélra, 310 millió tonna alumíniumra és 40 millió tonna rézre lesz szükség”. A szélturbinák ugyanis több nyersanyagot emésztenek fel, mint a korábbi technológiák: „egyenértékű beépített kapacitáshoz a nap- és szélerőművek 15-ször több betont, 90-szer több alumíniumot és 50-szer több vasat, rezet és üveget igényelnek, mint a fosszilis tüzelőanyagok vagy az atomenergia.” A Világbank szerint – amely 2017-ben saját tanulmányt készített – ugyanez vonatkozik a napenergiával működő, valamint hidrogénalapú villamosenergia-rendszerekre is, amelyek „összetételüket tekintve lényegesen anyagigényesebbek, mint a jelenlegi hagyományos, fosszilistüzelőanyag-alapú energiaellátó rendszerek”.

 

A szövegrészlet Guillaume Pitron: Ritkafémek háborúja című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.