Sok japán kifejezés tartalmazza a dó szót jelölő kandzsi karaktert, és ezek a szavak a jelentések széles választékát hordozzák, a leghétköznapibbaktól a mély tartalmúakig. Az alábbiakban néhány példát mutatunk be a különféle lehetőségekre, ahogyan a dó szó használható a japán nyelvben:
• dókjó: taoizmus (dó = tao = „az út”)
• sintó: „az istenek útja”
• dóro: utca vagy út
• dódzsó: gyakorlóterem, edzõterem
• dótoku: erkölcs
• dóraku: szórakozás
• busidó: „a harcos útja”
• kadó: virágrendezés (ikebana)
• sodó: kalligráfia
• szadó: teaszertartás
• kendó: kardforgatás
• kjúdó: íjászat
• dzsúdó: „a hajlékony út”
• aikidó: „az univerzum energiájával való egyesülés útja”
Ezek közül a kifejezések közül sokat a hagyományos japán művészetek megjelölésére használnak, ideértve a harcművészeteket és a szépművészeteket is; egyesek közülük vallási, filozófiai vagy spirituális doktrínákra utalnak, mások pedig a mindennapi életben használatos általános fogalmak közé tartoznak. A dó fogalma tehát mélyen gyökerezik a japán gondolkodásmódban, a hagyományok és a modern élet terén egyaránt, és a felhasználásával alkotott összetett kifejezések jól illusztrálják a legjelentősebb japán kulturális értékeket, értékes bepillantást nyújtva a japánok észjárásába.
A hagyományos japán művészetek jellemző vonásai
A hagyományos japán művészetekhez leggyakrabban társított jellemző vonások a keishikika (formalizáció), a kanzen shugi (a tökéletes befejezettség szépsége), a seishin shuuyou (a mentális fegyelem) és a touitsu (integrálódás és összhang az alkalmazott készséggel). A művészi alkotás, illetve teljesítmény létrehozása során az alábbi lépéseket követik:
1. a minta vagy forma létrehozása és formalizálása (kata): minden cselekvésnek a szabályok szerint kell lefolynia (keishikika);
2. a minta vagy forma állandó ismétlése, begyakorlása (hampuku);
3. a minta vagy forma elsajátítása, valamint az elsajátításhoz vezető úton elért képességek osztályozása, amelynek alapján fokozatok és jogosítványok érhetők el (kyuu, illetve dan);
4. a minta vagy forma tökéletesítése (kanzen shugi): a befejezettség szépsége;
5. a minta vagy forma meghaladása és eggyé válás vele (touitsu).
A japán nyelv számos, gyakran használt kifejezésében tükröződnek ezek a lépések. Ilyenek például a következők: kata ni hairu (kövesd a formát), kata ni jukutatsu suru (fejezd be a formát) és kata kara nukeru (haladd meg a formát). Minden gyakorlat a nyugalom, az engedelmesség és a tisztelet légkörében folyik, tükrözve a mester és a tanítványok közötti kapcsolatban kötelező abszolút engedelmesség és tiszteletadás érvényesülését.
A zen eredetileg ellenállt az esztétikai és harcművészetek mindenfajta formalizálásának a zen templomokban, de ahogy a gyakorlatok
egyre szélesebb körben terjedtek el, módszereket kellett találni a tudás átadásához egyre nagyobb számú tanítvány és a következő generációk számára. Ehhez szükség volt sok oktató vagy mester kiképzésére is, amelynek elérése érdekében az Edokor közepe táján megkezdődött a különféle dógyakorlatok formalizálása. A budó (vagy busidó), a szadó, a kadó és a sógi (a japán sakk), az írás-olvasás és az abakuszhasználat
terén, valamint az oktatás-tanulás legtöbb más ágában is létrejöttek a követendő formák, és a tanítóknak csak ezeket a formákat kellett tanulmányozniuk ahhoz, hogy képezhessék a tanítványaikat.
Az Edo-korban számos terakoja (falusi templomi iskola) és dódzsó (edzőterem) épült az oktatás effajta felfogásának a jegyében. A hagyományos japán művészetek nagyon sokban különböztek egymástól, de mindegyikben hasonló képzési módszereket alkalmaztak, amelyek közül sok még ma is használatos. Például egy dódzsóban, még mielőtt bármilyen gyakorlás megkezdődik, a tanítványok a
mesterrel szemben ülnek, aki egy pillanatra elvezeti őket a csendes meditáció (mokuszó) átéléséhez. Ezután következik a minták vagy formák begyakorlása, ami mindig sorozatos ismétléseket jelent: a mozdulatokat több ezerszer kell ismételni és tökéletesíteni, mielőtt újabb technikák megtanulására kerülhetne sor. Az ilyen fegyelem célja „nem csupán új készségek megtanulása, hanem egyben a jellem és a harmóniaérzék fejlesztése is a tanítványokban”. Az oktatás mindig egyszerű, rugalmatlan és szigorúan ellenőrzött, és inkább a mester mozdulatainak utánzását jelenti, mintsem részletes vagy elemző szóbeli magyarázatokat. A tanítványok kényszerítése bizonyos minták követésére arra irányul, hogy vessenek ki minden külső irányú gondolatot, hogy beléphessenek a mushin (a „nem-elme”) állapotába. A mushin pedig elvezethet a világ elfogadásához, úgy, ahogy van: voltaképpen ez jelenti a tanulás központi magját a dó mindenfajta gyakorlatában. A mushin állapotában a gondolat és a cselekvés egyazon pillanatban születik, és éppen ebben a pillanatban mutatkozik meg a dó szellemének lényege.
A szövegrészlet Roger J. Davies, Osamu Ikeno: A japán észjárás című könyvéből származik.
A kötet megvásárolható a webshopunkban.
