Az ember már az idők kezdete óta megértette, hogy fontos felismernünk: egyek vagyunk ezzel a bolygóval. Nem lehet szavakba önteni egy naplemente szépségét a kaliforniai tengerpart feletti sziklákról nézve, miközben a távoli hullámverés moraját fülelve elénk tárul a végtelennek tűnő Csendes-óceán. Lehetetlen körülírni az őszibarack ízét. Képtelenség megörökíteni egy kisgyermek kuncogását, amint megcsiklandoz egy hernyót, vagy megfogalmazni egy olyasvalakivel folytatott beszélgetés csodáját, akinek teljesen más az életútja, de sorsunk szorosan összekapcsolódik abban a közös, múlandó pillanatban. Az élet ilyen apró luxusai miatt kötődünk úgy ehhez a bolygóhoz, amely megteremtett minket. Oka van annak, hogy a lelkünk mélyén hazaérkezünk mindannyian, amikor megosztjuk egymással ezeket az egyszerű örömöket. Mi tesz minket emberré? Miért szeretjük egymást? Ezekért a dolgokért küzdünk, amikor a stabil földi klímáért harcolunk.

2050-re szinte teljesen más lesz a világ, mint amilyennek addig ismertük. De az emberiségnek ezek az alapvető, közös tapasztalatai örökre megmaradnak. A legnagyobb ajándék, amit jövőbeli énünknek adhatunk – és mindazoknak, akikkel megosztjuk ezt a helyet –, ha látnokian mély és transzcendens meggyőződéstől vezetve, radikálisan cselekszünk a jelen fontos pillanataiban. Kyle Whyte 2019-ben megfogalmazott, rokonságon alapuló civilizációs elmélete átformáló hatású lehet, ha belegondolunk, hogy alapjaiban változtatná meg az énről alkotott elképzelésünket és a reményeinket, valamint a céljainkat is, amelyekért dolgozunk. „Ahelyett, hogy megpróbálnánk rákényszeríteni az emberekre a klímaváltozással kapcsolatos megoldásokat – mondta –, elég, ha jobban odafigyelünk az emberi kapcsolatainkra és megállapodásainkra, mert egy ilyen rendszerben teljesen másfajta jövő vár ránk, mint amilyenre most számít az emberek többsége.”

Az egyre nyilvánvalóbb éghajlati katasztrófák okozta sürgető aggodalmunkat is csak annak köszönhetjük, hogy túl sokáig halogattuk a számunkra kényelmes rendszer radikális megváltoztatását. De ha elfogadjuk Whyte elképzelését, könnyű lesz felismerni, hogy ez a sürgető aggodalom egy illúzió, amely a bizalmatlanságra, a bűnbakkeresésre és a hiperindividualizmusra épülő rendszer szüleménye. Egy olyan világban, ahol számottevő időt szánunk az egymás iránti bizalom kiépítésére – vagyis a kapcsolatalapú civilizációra –, ez a sürgetettség és szorongás elillan, mert a lelkünk mélyén mindannyian tudni fogjuk, hogy törődünk egymással. Tudni fogjuk, hogy gondoskodunk egymásról, mert végre nem a bolygó ellen dolgozunk, hanem azzal együttműködve élünk, éppen úgy, mint az őslakosok évezredeken át tették.

Mary Annaïse Heglar, akinek írása jól ábrázolja azt a bátor, előrelátó vezetőt, amilyet jelen pillanatunk megkíván, úgy véli, hogy a világ azzal kezdődik, hogy elképzelünk valamit. „A klímaváltozás nem passzív történés – mondta –, hanem szándékos tett. A nemcselekvés is cselekvés. A fosszilis energiahordozók égetése is egy tett.” 2050-ben már a tudomány is nagyon más lehet, mint ma. „A klímaváltozást a tudomány okozta” – mondta Heglar. „A tudomány ismerte fel, hogy a fosszilis üzemanyagok energiahordozóként hasznosíthatók. Tudomány kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, hol találjuk meg őket. Ha úgy döntünk, hogy a tudományt konstruktív módon kezdjük alkalmazni, összhangban a bolygóval, továbbá elkezdünk odafigyelni azokra az embercsoportokra, akik sose veszítették el valódi kapcsolatukat a Földdel, akkor egy sokkal jóindulatúbb, holisztikusabb tudományt kapunk. Mert mi másra való a tudomány, ha nem a Föld tanulmányozására? Ha az őslakosok és a tudósok vállvetve dolgoznának, az lenne csak igazán szép. Ha nem léteznének körülöttünk mesterségesen felállított korlátok, mennyivel innovatívabbak lehetnénk! És mennyivel együttérzőbbek!”

 

A szövegrészlet Eric Holthaus: Bolygónk jövője című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!