Szeretem azt képzelni, hogy ez volt az első virág, amelyet valaha láttam. Az anyám válla fölött, amikor a rózsaszín pokrócka lecsúszott az arcomról, és a virág színei elárasztották a tudatomat. Hallottam róla, hogy a korai tapasztalat fogékonyabbá teheti az agyat bizonyos ingerekre, amelyeket ezáltal gyorsabban és nagyobb precizitással lesz képes feldolgozni, hogy aztán újra meg újra felhasználhassa, mi pedig emlékezhessünk. Szerelem első látásra. Ködös újszülött-tekintetemen keresztül a virágok ragyogása létrehozta az első botanikai szinapszisokat nagyon is éber újszülött agyamban, amely egészen addig csak a rózsaszín arcok ködös gyengédségével találkozott. Úgy képzelem, hogy minden tekintet rám szegeződött, a kis kerek, vászonba pólyált újszülöttre. Én azonban le sem vettem a szemem az aranyvesszőről és az őszirózsáról. Ők virágoztak, amikor megszülettem, és évről évre visszatértek a születésnapomra, engem is beleszőve kölcsönös ünneplésünkbe.

A tüzes októberi tájak tömegeket vonzanak a dombjainkhoz, de az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni a szeptemberi mezők fenséges látványát. Ha a betakarítási idény önmagában még nem lenne elég látványos – barack, szőlő, csemegekukorica, tök –, akkor gondoljunk csak az aranysárgával hímzett mezők és a mélylila foltok látványának csodájára. Igazi mestermű.

Ha létezne olyan szökőkút, amely káprázatos krizantém-tűzijáték íveibe oltott krómsárga csokrokat lövellne ki, az minden bizonnyal a kanadai aranyvessző volna. Az egyméteres szárak mindegyike egy apró, aranyszínű százszorszépeket lövellő gejzír, melyek külön-külön finomkák ugyan, tömegesen azonban nagyratörők, buják. Ott, ahol a talaj kellően nedves, tökéletes párjuk, a mirigyes őszirózsa is mellettük áll. De nem a sápadt levendulaszínű vagy égkék évelő szegélynövény, hanem az élénk bíborszínű, amely mellett még egy ibolya is elbújhat. A lila szirmok alkotta, százszorszéphez hasonló szegély közepén a déli nap színében pompázó arany- és narancsszínű korong ragyog, amely csak egy leheletnyivel sötétebb, mint az őt körülvevő aranyvessző. A két virág külön-külön is botanikai csoda. Közösen pedig lélegzetelállító látványt nyújtanak. Lila és arany, a mező királyi párjának heraldikai színei. Egymást kiegészítő színekben zajló királyi körmenet. Én csak arra voltam kíváncsi, hogy miért.

Miért állnak egymás mellett, mikor külön is nőhetnének? Miért pont ez a párosítás? Mivel a mezőket megannyi rózsaszín, fehér és kék tarkítja, egyszerűen a véletlen műve lenne, hogy a lila pompája találkozott az aranyéval? Hiszen Einstein maga mondta, hogy „Isten nem kockajátékos”. Honnan ered ez a minta? Miért ennyire szép a világ? Lehetne másképp is: a virágok lehetnének csúnyák a szemünkben, és attól még elláthatnák a feladataikat. De mégsem csúnyák. Nekem ez egy jó kérdésnek tűnt.

A tanácsadóm azonban kijelentette, hogy „ez nem tudomány”, és a növénytan nem erről szól. Tudni akartam, hogy bizonyos szárakat miért könnyű meghajlítani kosárfonáskor, míg mások eltörnek, hogy miért az árnyékban nőnek a legnagyobb bogyók, és miért készítenek nekünk a növények gyógyszereket, hogy mely növények ehetőek, és azok az apró, rózsaszín orchideák miért csak a fenyők alatt nőnek. „Nem tudomány” – mondta. És ő, a növénytan művelt professzora, aki egész nap a laboratóriumában ül, csak tudja. „Hogyha a szépséget akarja tanulmányozni, akkor iratkozzon be a művészeti egyetemre.” Eszembe juttatta az egyetemválasztással kapcsolatos tipródásomat, amikor nem tudtam eldönteni, hogy botanikusnak vagy inkább költőnek tanuljak. És mivel mindenkitől azt hallottam, hogy mindkettőt nem lehet, a növényeket választottam. A professzor azt mondta, hogy a tudomány nem a szépségre kíváncsi, és nem is a növények és emberek közti ölelésről szól.

 

A szövegrészlet Robin Wall Kimmerer: Szentperjefonat című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.