A tél kezdetén az oregoni eső zavartalanul, egyenletes szürke fátyolban zúdul alá, és lágy sziszegést hallat. Az ember azt hinné, hogy mindenhol ugyanúgy esik, de ez korántsem így van. A ritmus és az ütem egyaránt jelentősen változik az egyes helyeken.  A kúszó fajdbogyó és mahónia fonatai közt ratatatat ütemet ver a kemény, ragyogó leveleken, a szklerofill pergődobján. A havasszépe széles, lapos leveleire egy csattanással érkezik meg az esővíz, amelynek következtében a levelek lehajlanak, majd vissza is pattannak, táncot járva a zuhatagban. Egy termetes bürök alá már kevesebb esőcsepp jut be, és a fa göcsörtös törzse a barázdáin lecsorgó vízként ismeri az esőt. A csupasz talaj agyagján loccsan az esővíz, míg a fenyőtűk jól hallható kortyolások kíséretében isszák be a vizet.

Ezzel szemben a mohára zúduló eső szinte teljesen néma. Mellé térdelek, és beleengedem magam lágyságába. Nézem, hallgatom. A cseppek annyira fürgék, hogy hiába próbálom őket a tekintetemmel követni, egyszer sem sikerül elkapnom az érkezésüket. Végül kiválasztok egyetlen fodrot, és csak azt nézem. Így már látom. A becsapódás meghajlásra készteti a mohát, de az esőcsepp azon nyomban eltűnik. Teljesen némán.
Nincs cseppenés vagy loccsanás, de látom a vizet. Elsötétíti a törzset, amikor a kéreg beissza, és csendesen eloszlik az apró, lapos levelek között. A legtöbb helyen, ahol jártam, a víz szerény jelenség. Jól kivehető határok szegélyezik: tó- és folyópartok, a tágas sziklás partvidék. Az ember megállhat a szélén, és azt mondhatja: „Ez itt víz, ez pedig szárazföld.”
A halak és az ebihalak a víz birodalmához tartoznak, a fák, a mohák és a négylábúak pedig a föld birodalmához. De itt, ezekben a köd borította erdőkben elmosódni látszanak a határok: a folyamatosan jelen lévő eső szinte elválaszthatatlan a levegőtől, a cédrusok pedig olyan sűrű felhőkbe burkolóznak, hogy már csak a körvonalaikat látni. Úgy tűnik, itt maga a víz sem tesz különbséget a gáz és a folyékony halmazállapot között. Elég, ha a levegő megérint egy levelet vagy egy hajtincsemet, és máris megjelenik egy csepp.

Még a folyó, a Lookout Creek sem tartja tiszteletben a határokat. Hömpölyög és árad lefelé a fő csatornáján, ahol egy vízirigó járkál fel-alá a természetes medencék között. De Fred Swanson, az Andres Kísérleti Erdő hidrológusa egy másik folyóról is mesélt nekem, a Lookout Creek egy láthatatlan árnyékáról, a hiporheikus áramlásról. Ez a folyó alatt, a kavicságyakon és régi homokpadokon csordogáló víz. A lejtő aljától araszol az erdő felé, az örvények és a felszín alatt áramló széles, láthatatlan folyóként. Ezt a mély, láthatatlan folyót csak a gyökerek és a kavicsok, a számunkra kiismerhetetlen víz és föld ismeri. Ezt a hiporheikus áramlást
akarom meghallani.

A szövegrészlet Robin Wall Kimmerer: Szentperjefonat című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.