A könyv címét olvasva óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés: „Mikor lépik át a gazdaságok a »felnőttkor« küszöbét? És honnan fogjuk tudni, hogy megérkeztünk?” A kérdésre részben választ kaphatunk, ha megvizsgáljuk az anyagi erőforrások elégségességét. Közelebb juthatunk a válaszhoz úgy is, ha megnézzük, hol van az a pont, amelyen túl a növekedés már nem javítja az életminőséget. Hasznos adalékkal szolgálhat az is, hogy mikortól válik a növekedés gazdaságtalanná. Nyilvánvaló azonban, hogy ezeket a kérdéseket rendkívül nehéz pontosan megválaszolni. Ezért nem mi akarjuk kimondani a végső ítéletet arról, hol van az „ott”, továbbá ki és melyik országok érkeztek meg „oda” – ezt a közösségeknek és a társadalom egészének kell megvitatnia a tudományos eredményekre
tekintettel. Azonban szeretnénk útmutatást adni azzal kapcsolatban, milyen témákat lenne érdemes megvitatni, és milyen kérdéseket kellene figyelembe vennünk ahhoz, hogy pontosabb válaszokat tudjunk megfogalmazni.
Vizsgáljuk meg most ezt a három dimenziót: az anyagi biztonságot, a csökkenő határhozadékokat és a gazdaságtalan növekedést. Az energiához való hozzáférés az anyagi értelemben vett Megérkezés szempontjából hasznos viszonyítási pontot jelent. A Practical Action nevű civil szervezet szerint 2 milliárd ember továbbra sem fér hozzá „megfelelő, biztonságos, megbízható és megfizethető” energiához. Ha egy országban az energetikai infrastruktúra nem megfelelő, a további növekedés egyértelműen szükséges – és a fejlett országok példáiból kiindulva nagyjából tudni fogjuk, mennyi az „elég”. Chris Goodall fenntarthatósági szakértő megjegyezte, hogy a villamosenergia-felhasználás a fejlett országokban a 21. század elején érte el csúcspontját, és azóta bizonyos helyeken valóban csökkenni kezdett. Becslése szerint „személyenként 3 kilowatt a világ bármely pontján tisztességes életszínvonalat biztosíthat”.3
Nagy-Britannia jelenleg ennél 25 százalékkal több energiát használ fel, így ezt egy igazodási pontnak is tekinthetjük.
A fémek esetében ugyanígy van egy természetes pont, amely megmutatja, mennyi az „elég”. Az egyes országoknak nem kell folyamatosan növelniük gazdaságukban a fémek mennyiségét, mivel azok újrahasznosíthatóak. „Az országok gazdagságának a növekedésével párhuzamosan a fémgyártás is nő a készletek felhalmozódásáig,
majd stabilizálódik a szinten tartáshoz szükséges ponton” – állítja a UIT Cambridge egyik tanulmánya.4 Az acél esetében ugyanez a helyzet: a fejlett országokban a körforgásban lévő acél mennyisége általában stabilizálódik, amikor a készletek elérik a 10 tonna/fő szintet. Az acéltermelés szén-dioxid-kibocsátási költségét, és a rendelkezésre
álló vasérctartalékokat figyelembe véve azonban hiba lenne 10 tonna/főben meghatározni a célértéket. Ebből kiindulva azonban a Megérkezést másképp is megközelíthetjük: mekkora anyagkészletet halmozott fel az ország? Elegendő ez? Ha nem elég, további növekedésre van szükség. Ha túl sok anyagot használ fel, akkor többet kell áldoznia az újrahasznosításra és a körforgásos gazdaság kialakítására. Az energia és az acél esetében is meghatározható az a szint, ahol tetőzik a felhasználás, ezeket azonban nem feltétlenül kell elfogadnunk ideális értéknek. Ha a szegényebb országok a kevésbé pazarló, körforgásos ipari struktúrákhoz ugranának, a fogyasztási csúcsokat korábban, alacsonyabb anyagfelhasználás mellett érnék el. A szó szorosabb értelmében is „elfogyasztott” természeti erőforrások azonban nem így működnek, és másfajta kezelést igényelnek. Ha a világ biológiailag produktív földterületét elosztanánk a jelenlegi népességgel, mindannyiunkra 1,7 hektárnyi „földrész” jutna.
A szegénység miatt a világban hagyott ökológiai lábnyomok fele a 1,7 hektáros határérték alatt van Ázsia, Dél-Amerika és Afrika nagy részén. E térségek számára az jelenti a kihívást, hogy egy „bakugrással”a fejlődés olyan tisztább formáihoz jussanak el, amelyek az ökológiai lábnyomok növelése nélkül javítanák az életminőséget.
Az amerikaiaknak ezzel szemben 80 százalékkal kellene csökkenteniük az ökológiai lábnyomukat, ha a fogyasztásukat újra fenntartható és igazságos szintre akarnák visszaszorítani. Ezen a ponton, igazság szerint el kellene gondolkodnunk azon, hogy ki érkezett meg. Melyek azok az országok, amelyek kedvező helyzetből várhatják a Megérkezést, és nekiláthatnak az otthonteremtésnek? Adam Smith jóslatát idézve, ki érte el „a meggazdagodásnak
ezt a legmagasabb fokát”?

A könyvrészlet Katherine Trebeck, Jeremy Williams: A megérkezés gazdaságtana könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!