A CEO a jelenkor társadalmának egyik legnagyszerűbb és legellentmondásosabb, egyben legnagyobb hírnévnek örvendő figurája. Napjaink ügyvezetői, mint Mark Zuckerberg (Facebook) vagy Elon Musk (Tesla), már éppolyan irigyelt és körülrajongott figurák, mint a közelmúlt szereplői, például Steve Jobs (Apple) vagy Anita Roddick (The Body Shop). Azonban nézőponttól, politikai meggyőződéstől és a híradások változékonyságától függően bármelyik CEO válhat felmagasztalás és gyűlölet tárgyává is. Egyszerre lehetnek ők álmodozók és realisták, lehetnek etikus innovátorok, ugyanakkor erkölcsi veszélyt is jelenthetnek, lehetnek nagyvonalú adakozók és a javakat kapzsi módra felhalmozó emberek, a haladás kulcsszereplői és ugyanazon haladás eredményeinek akadályozói. Éppen ezért csodálattal nézünk fel rájuk és egyúttal szenvedélyesen gyűlöljük is őket. A CEO veszélyt jelent a modern világra, ugyanakkor úgy tűnik, szenvedéseinek megváltója is egyben.
Mit jelent számunkra ez az ellentmondásos figura, és hogy lehet az, hogy erényeibe vetett hitünk újra és újra feltámad? Az egyik megközelítés szerint az üzleti felsővezetők funkciója egyszerűen az, hogy vezessék azokat a vállalatokat, amelyek a globális piacgazdaság hajtómotorjai. Ez a leegyszerűsített megközelítés azonban nem tudja megragadni a jelenkori CEO vonzerejét és hatalmát, és azt sem, ahogyan ez a vonzerő eloszlatja azokat a vádakat, amelyek szerint a CEO-k az emberek azon elit és jómódú csoportját képviselik, akik ezt a privilégiumot mások kárára szerezték meg. Pontosan hogyan, és miért válhattak a CEO-k a 21. század kimagasló példaképeivé, sok esetben közismert márkanévvé? Ők azok a CEO-k, akik sokak számára korunk legnagyobb prófétáit és legtermékenyebb akcióhőseit jelentik. Nemcsak a vállalatokat vezetik, nemcsak nyereséget hoznak, hanem egyúttal a globális fellendülés elsődleges forrásaiként is őket jelöljük meg.
Mi hát olyan meglepő az ügyvezetői osztályt övező hódolatban? A növekvő egyenlőtlenség korában, akkor, amikor a felsővezetők fizetése robbanásszerűen növekszik, magától értetődőnek tűnhet, ha becsvágyóan nézünk fel a társadalom ezen nyilvánvaló „győzteseire”. Ezáltal pedig ismételten megerősítjük azt a CEO-k számára gyakran fenntartott, a vállalatok által pénzelt, barátságos hangvételt a médiában, amely erényeiket prédikálja. A vállalatvezetők– úgy tűnik – kiérdemelték ezt a gazdasági előnyt és társadalmi elismerést, mintha mindegyikük a saját hajánál fogva rángatta volna fel magát a siker létráján. A CEO-t tehát úgy festik le, mint valami páratlanul kiváló kapitalistát, aki felemelkedett a hierarchiacsúcsára, hogy elfoglalja méltó helyét a világ urai között.
A fent leírt CEO-kép kétségtelenül beleivódott az általános köztudatba és megfertőzte azt, különösen azokban az országokban, ahol a neoliberalizmus liberális demokráciával és globális kapitalizmussal párosult, létrehozva ezáltal azt a világrendet, amelyben jelenleg is élünk. Mindemellett azonban meghúzódik egy másik, ennél jóval színesebb történet is, különösen az üzletvezetőket ért vádak kapcsán: a 2007–2008-as pénzügyi válság, illetve a nemrégiben kirobbanó vállalati botrányok miatt, mint például a 2010-es BP-olajkatasztrófa a Mexikói-öbölben, a Volkswagen 2015-ös kibocsátási botránya, vagy az Exxon Mobil a klímaváltozással kapcsolatban megfogalmazott téves kommunikációja, amelyre csak 2016-ban derült fény. Ezek a történetek egy teljesen más narratívát kínálnak: legnagyobb hőseink inkább kegyvesztettséget érdemelnének, és igazából a legrettegettebb bűnözők közé kellene leminősítenünk őket. A CEO-kat ábrázolhatjuk értékteremtő innovátorokként, ugyanakkor pszichopatákként és gonosz élősködőkként is jellemezhetjük őket. Ha az utóbbi nézőpontot választjuk, akkor már nem az a kérdés, hogy a CEO-k hogyan mentik meg a gazdaságot, hanem az, hogy a gazdaság és a társadalom miként menekülhet meg a CEO-k kapzsi karmai közül.
Az őt ért sok kritika, kudarc és bukás ellenére a CEO újra és újra életre kel, és több, mint csupán a kapitalizmus értékeinek materialista közvetítője. Még úgy is, hogy megannyi katasztrófáért a CEO-kat tartják felelősnek, továbbra is úgy tekintenek rájuk, mint a társadalmi és gazdasági haladás elengedhetetlen hozzávalóira. Dominál az a gondolatmenet, amely szerint a világot az ő előremutató gondolkodásuk és páratlan képességeik, sikerességük fogja megmenteni és fenntartható módon fejleszteni. Az ígéret pedig az, hogy a CEO-k nemcsak a vállalatokat védik meg, hanem jólétet teremtenek, és ezzel az embereket is védelmezik, utat mutatva egy fényesebb és etikusabb kapitalista jövőfelé. Munkahelyeket teremtenek és elhozzák nekünk az innováció adta előnyöket, mindazt, ami messze túlmutat az igazgatói tárgyaló szűkös falain és a vezetőség számára fenntartott külön mosdófejedelmi kényelmén. Ebben a rózsaszínű történetben a CEO az, aki okos megoldásokat talál a klímaváltozás leküzdésére, megszünteti a frusztráló bürokráciát, és megteremti az egyensúlyt a gazdasági érdekek és társadalmi felelősségvállalás között. Régebben a CEO csupán saját cége megváltóját játszotta – a mai CEO feladata nem kevesebb, mint az emberiség és a világ megmentése. Ők lettek mindnyájunk állítólagos megváltásának utolsó és legnagyobb reménységei? Trump győzelme és népszerűsége szerte a világban azt mutatja, hogy némelyek számára a válasz egyértelműen „igen”.
A szövegrészlet Peter Bloom és Carl Rhodes: CEO-társadalom című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban és Bölcs Várban található könyvesboltunkban!
