Az utóbbi ötven év minden tapasztalata azt igazolja, hogy a gazdasági sikereknek kettős alapja a szellemi tőke és a lakosság optimizmusa. Amíg a megelőző évszázadok során azok a társadalmak fejlődtek, melyeknek népe gyűjtötte a tőkét, amelyekben a lakosság a jövője biztosítása érdekében takarékoskodott, most azok fejlődnek, amelyekben a lakosság a képzettségét gyarapítja, és bízik a jövőben. Régen a jövőtől, a nyomortól való félelem ösztönzött a takarékosságra, napjainkban a jövőben való bizalom késztet a tanulásra. Külön-külön egyik feltétel sem elég. Hiába van valakinek megfelelő képzettsége, ha nincs állása, és nem bízik abban, hogy megfelelőt találhat. Az ilyen ember nem tartja karban szaktudását, nem képezi tovább magát, márpedig egyre kevesebb az olyan szakma, amelyik nem kopik el, ha állandóan nem fényesítik.

Azt már nemcsak a mérnökök és agronómusok, de a gazdaságpolitikusok is tudják, hogy a rozsda megeszi a haszontalanul heverő szerszámot. Meg azt is, hogy hiába védik a rozsdától, teszik el bezsírozva, mert akkor a technikai haladás eszi meg az értékét. Fokozottan van ez így a szellemi tőkével, annak hordozójával, a munkaerővel. Ha tartósan nem használják, akkor a gazdája nemcsak a szaktudását hanyagolja el, de még az egészségére sem vigyáz, többet megy a kocsmába, többet dohányzik. A munkátlan emberek nemcsak egészségtelenebbül élnek, hanem még a betegségekkel szembeni ellenállásuk is legyengül. Aki nem látja a saját hasznát a családban és a társadalomban, az előbb megbetegszik, hamarabb meghal. Márpedig minden munkaképes ember temetésén nemcsak a testét, hanem a szellemi tőkéjét is eltemetik. A fizikai és a szellemi tőke között az a nagy különbség, hogy az előbbi boldogíthatja a szerencsés örökösöket, az utóbbi nem örökíthető, az a gazdájával együtt sírba száll. De a nem hasznosított tudás gazdájának az élete is rövidül, és nemcsak az egészsége romlik le, hanem a szakmai tudása is.

Aki kiesik a szakmából, az érdektelenné, közömbössé válik az iránt. Mindennek a felismeréséhez nem kell szakembernek, társadalomtudósnak lenni, a mindennapok igazolják, hogy a feladatok, a sikerek, az ígéretes jövő szárnyakat ad. Ezek után jogos a kérdés: hogyan állunk mi most a fejlődés e két legfontosabb feltételével? A szellemi tőkénk azon része, ami az iskolában szerezhető meg, nagyobb, és sokkal magasabb a színvonala, mint a jelenlegi gazdasági teljesítményünk és az azért fizetett bér színvonala. Minden nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy az alsó és a középfokú oktatásban a világ élvonalához tartozunk. A diákok tudása nem alacsonyabb, mint azokban az országokban, ahol sokszorta magasabb bért adnak az ilyen tudásért. A szocialista rendszer viszonylag jól gondoskodott a szellemi tőkéről. De nem volt az elmúlt negyven és az utána következő négy év sem ilyen sikeres a másik feltétel esetében. A szocialista viszonyok között a teljes foglalkoztatás mellett nem volt megfelelő az ösztönzés. Az emberek ugyan nem voltak pesszimisták, de különösebben ösztönzöttek sem az érvényesülésre.

Az elmúlt négy esztendő során pedig a tragikus mértékű munkanélküliség, a munkaalkalom szűkössége, a családi házak építésének reménytelensége szült pesszimizmust. A jövő kulcsa jelenleg az, hogy terjesszük az optimizmust, biztosítsunk minden törekvő ember számára munkaalkalmat, érvényesülési lehetőséget. A jelenkorban minden társadalom képes a felzárkózásra, ha jó az iskolarendszere, és a többség bízik a jövőben. Elsősorban nem külföldi tőkére, hanem hazai optimizmusra van szükség. Ennek a feltételeit keressék és teremtsék meg a gazdaságpolitikusok! A frissen hatalomra került koalíció virtust csinál abból, hogy ő legalább becsületesen bevallja, még évekig nem lehet jobbra számítani. Sok olyan „egyszerű emberrel” találkoztam, aki nem érti, hogy miért kellett akkor új kormány. Feléjük tehát még akkor is hibás politika a stagnálás állandó harangozása, ha tényleg nincs remény a növekedésre. Nem azt mondom, hogy politikai taktikából a várhatóval ellentéteset kellene mondani, csak azt, hogy nem kellene lelkes szorgalommal a pesszimizmust terjeszteni. Én mint közgazdász pedig még azzal is vitatkozom, hogy szakmailag igazuk van-e azoknak, akik nem hisznek az elkövetkező évek lehetőségeiben. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy a jelenkorban már nemcsak a klasszikus értelemben vett gazdasági tényezőkön múlik egy társadalom gazdasági teljesítménye, hanem a hozzáálláson is. Sőt egyre inkább elsősorban azon.

A klasszikus közgazdaság-tudomány arra a korabeli tényre épült, hogy a tőkés motivációja minden körülmények között erős, a munkásokéra, a lakosság nagy többségére pedig nincs is szükség. A többség viselkedését úgyis a gazdasági kényszer determinálja. Mára azonban ez a helyzet teljesen megfordult. Csak az a társadalom képes a gyors gazdasági növekedésre, amelyikben a lakosság többsége lelkesen építi az ígéretes jövőjét. A század minden gazdasági csodáját a kivételesen nehéz helyzetbe jutott, de a jövőjében bízó társadalom építette.

 

A szövegrészlet Kopátsy Sándor: Van kiút! című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!