Japán úgy tanul(t) a világtól, hogy valójában oktatja: tulajdonképpen mindenki azt hiszi, hogy az ország pusztán másol, de valójában nem azt teszi, hanem mindig újradefiniálja és új tartalommal tölti meg mindazt, amit másolandónak tart, ami lényegében odavezetett, hogy a geopolitika ikonikusszerzője, Samuel Huntington (1927–2008) híres művében (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) már külön civilizációként azonosította Japánt, elhatárolva az országot az ázsiai konfucianizmustól. Lényegébenegyetlen ország testesít meg egy önálló emberi civilizációt – ez egy figyelemreméltóan egyedülálló teljesítmény jelenlegi világunkban. A kultúrából fakadóinnovációs hajlam már-már kényszer: nemcsak átvenni, hanem fejleszteni, valamimást csinálni. Talán ez a legnagyobb tanulsága Japán elmúlt bő két évszázadának, és pontosan ez az, amivel egy viszonylag fejletlen mezőgazdasági országból a G7-ek vezető ipari hatalmává válhatott. Tulajdonképpen ez a japánmodell titka: úgy járja a saját útját, hogy mindenki más úgy lássa, hogy együtt mennek, miközben megőrzi a nemzeti identitását és tradícióit, nem adva felhagyományait és önazonosságát.

Japán ugyanakkor – ahogy láttuk – a 2010-es években ismét fordulóponthoz és talán egy újabb korszakváltáshoz érkezett, hiszen olyan új folyamatok bontakoztak ki (drámaian csökkenő születésszám és az eltartottsági ráta változása, a külső migrációs nyomás erősödése, súlyosbodó nyersanyag- és energiafüggőség, járműipari átalakulás, vakcinahiány stb.), amelyekre az eddigi válaszok már nem megfelelőek és elegendőek. Ráadásul a koronavírus-járvány is újrafogalmazott számos jelenséget az élet minden területén, amelyek már újszerű, azaz unortodox válaszokat igényelnek. Mint ahogy Magyarország is2010 óta a saját útját járja, ami szakítást jelentett a korábbi, a szolgai másoláson alapuló társadalom- és gazdaságpolitikával, ezért is fontos ismerni és érteni a japán fejlődést, eredményeket és kudarcokat egyaránt.

Japán a Távol-Kelet meghatározó hatalma is egyben. Korábban egyértelműen vezette a térséget, ám a romló demográfiai trendeket megfordítandó, paradigmaváltások sorát hozta az új évezred első két évtizede. Felismerték, hogy a társadalom idősödése és a demográfiai folyamatok kezelése elsődlegesprioritássá vált. Ez – mint látni fogjuk – egyszerre jelentette a gyermekvállalásnövelésének, illetve az aktív idősödés támogatásának az igényét.

Ma már a hagyományos eszközökhöz való visszatérés is látványos, mint például a korábbinál aktívabb családpolitika, mivel 2018-ban már történelmiszintre süllyedt a megszületett gyermekek száma Japánban, miközben a japánnők foglalkoztatottsága még mindig csak az 50%-ot éri el (és jelentős részben ők is részmunkaidőben dolgoznak). Ez jelentősen elmarad a nyugat-európaiországok átlagától (a japán mutató közel 10%-kal marad el a magyar adattól, míg az amerikai adat már hasonló a japánéhoz), holott a japán nők képzettsége a világ élvonalába tartozik: az EU átlagát valamelyest, míg a magyar adatot bőven 50%-kal meghaladja.

Japán híres-hírhedt a halálba dolgozás (karósi, 過労死) jelenségéről is, amelynek egyik következménye mára az, hogy a japán nők egyre kevésbé hajlandók házasodni és gyermeket vállalni. Ez nem véletlen: akinek van gyermeke, az a munka mellett is hozzávetőlegesen ötször annyi időt tölt el a háztartással és a gyermekneveléssel, mint a férje. Ráadásul a statisztikák szerint Japán a fejlett országok körében az egyik legalacsonyabb, ha nem éppen a legalacsonyabb termelékenységi mutatóval rendelkezik. Ennek magyarázata az, hogy a hosszú munkaidő nem párosul hatékonysággal és produktivitással. (Sokanezt a „potyázással” azonosítják, de valójában az mást jelent, mert ott néhányan egyáltalán nem dolgoznak egy közösségen belül, míg a többiek meg rengeteget. A japán gyakorlat inkább az, hogy ott mindenki rengeteg időt tölt el a munkahelyén, és ahhoz képest nem elég hatékonyan.) Vagyis a japán munkahelyeken a jelenlétet (szolgálati időt) és a formalitásokat vélhetően jobbandíjazták (eddig), mint az eredményességet, és úgy tűnik, hogy a családfőnek nem marad ideje a gyermekneveléssel foglalkozni. Mindennek ellenére Japán– például a leginnovatívabb országnak tartott Dél-Koreával szemben – sikeresebbnek bizonyult a termékenységi ráta emelésében 2005 és 2015 között (1,26-ról 1,46-ra), hasonlóan Magyarországhoz.

Abe Sinzó konzervatív miniszterelnök a nők helyzetének javításában is élen kívánt járni a társadalmi egyenlősítés terén a bevándorlás elkerülése és azország hagyományainak a védelme érdekében. (A japánok körében a bevándorlásnak nagyon alacsony a társadalmi támogatottsága.) Mint láttuk, ennek keretében indította útjára 2013-ban a womenomics elnevezésű programját, amely a nők munkaerőpiaci helyzetének javítását és az ingyenes óvodáztatás bevezetését célozta arra a felismerésre építve, hogy az egykeresős családmodellnem lesz fenntartható, ráadásul az idősek gondozása is a nőkre hárul a családokban. (Ennek a törekvésnek egyre inkább megvolt a társadalmi támogatottsága is, hiszen a Pew Research 2010-es felmérése alapján Japán már azon fejlett és gazdag országokhoz tartozott, ahol mindkét nemnél 90% felettivolt a nők egyenlőségének a támogatása.) Adódott a kérdés, hogy mi segíthet a nők munkába lépésében. Az egyik válasz a robotizáció lett, amely a családi munkamegosztást is javíthatja, kiváltva számos időrabló háztartásimunkát (lásd például a mosógép hatását, amely többórás elfoglaltságot váltott ki az 1900-as évekhez képest).

 

A szövegrészlet Lovászy László (szerkesztő): Japán: társadalom 5.0 című könyvéből származik.

A kötet megvásárolható a webshopunkban.