A nevetés az emberi természet egy olyan aspektusa, amely elbűvölő, ugyanakkor rejtélyes is. A nevetés fizikai kifejeződése egyetemes, és a humor bizonyos elemeit a legtöbb kultúra tagjai értékelik – ilyen az abszurd helyzeteken és a feloldásukon való nevetés. Ugyanakkor, habár a humornak vannak technikái – mint a megtévesztés, az álcázás, a túlzás, az irónia, illetve a szellemes cinizmus –, amelyeket a világ különböző régióiban konzisztensen viccesnek tartanak, egyetemesen mókás vicc nem létezik. A nevetés tartalma a kulturális normák és gyakorlatok közötti különbségek miatt kultúráról kultúrára változik. Hofstede szerint a kultúra, vagyis „a gondolkodásnak ez a kollektív programozása különbözteti meg az egyik embercsoport vagy kategória tagjait másokétól”. Ezért a nevetés, amely ugyan minden kultúrában jelen van, az „elme sajátos programozásától” vagy olyan kulturális normáktól és értékektől függ, amelyeket nagyban befolyásolnak többek között a vallási meggyőződések.

Ezen okból a nevetést mint az emberi és esetlegesen a transzhumán természet aspektusát elsődlegesen vallási perspektívából közelítjük meg. Ezen felül a vallási hagyományok által befolyásolt normák, értékek és meggyőződések nemcsak azt határozzák meg, hogy min nevetünk. Több vallási szövegből kiderül, hogy magát a nevetést fontosnak és értékesnek tartják, különösen az ősi hagyományok, amelyek életigenlésnek vélik, és ünneplik a testi kifejeződését. Ez különösen jelentős a transzhumanizmus kontextusában, amely éppen az ellenkezőjére törekszik: meg akarja haladni és le akarja győzni az emberi test korlátait. Ezen felül számtalan vallási hagyomány dicsőíti az abszurd nevetést mint az isteni kinyilatkoztatás jelét és megtapasztalását. Ennek megfelelően ezt a tanulmányt négy részre osztom: először is leírom és megpróbálom meghatározni a nevetés mibenlétét; másodsorban feltárom a nevetés értékét mint életadó és életfenntartó energiát az ősi és modern kultúrákat alakító vallási kontextusokban; harmadsorban megvizsgálom az abszurd nevetés kinyilatkoztató aspektusát, negyedsorban pedig megfogalmazok néhány gondolatot a nevetés jövőjéről, és felmérem a specifikus kulturális és teológiai kihívásokat.

A tanulmányban a Siri, az Apple hanggal működtetett asszisztense szolgál példaként a mesterséges intelligenciára, amely egyre inkább az életünk részévé válik. Mivel a Siri MI-asszisztens, és feladatát korábban emberi személyi asszisztensek végezték, bizonyos funkcióiban megfelel egy embernek. Előfordul azonban, hogy Siri megpróbál viccelni, de mintha baj lenne a humorérzékével, vagyis az MI-ből nyilvánvalóan hiányzik a sajátosan emberi érzékenység, intuíció és érzelmek. Vajon egy adott kulturális és vallási kontextusban az „elme kollektív programozása” bekódolta-e a nevetés iránti érzékenységet az emberi agyba, amely ezáltal alapvetően más, mint a transzhumán agy? Mennyire fontos a nevetés emberi mivolta a különböző vallási értelmezésekben? Vajon a nevetésnek helyet kell teremteni, illetve lesz-e helye a transzhumán jövőnkben? Annak ellenére, hogy a nevetés egyetemes emberi képesség, idegrendszeri és pszichológiai mechanizmusa még nincs feltárva.

A nevetés testi folyamatának leírása nem bonyolult: spontán és nagyobbrészt irányíthatatlan fizikai reakció, amely tipikusan abból áll, hogy a rekeszizom és a légzőrendszer egyéb részei ritmikusan és hallhatóan összehúzódnak. Azt is relatíve könnyű meghatározni, hogy mikor nevetünk: általában fizikai, pszichológiai vagy intellektuális inger váltja ki. Ugyanakkor mindez nem magyarázza meg, miért nevet az ember. Míg meg lehet különböztetni „színlelt és szívből jövő” nevetést, leggyakrabban mégis spontán módon és nem tudatosan tör ki belőlünk: általában nem akaratlagosan nevetünk, és nagyon keveset tudunk a nevetésért felelős agyi mechanizmusokról. A nevetés evolúciós elmélete a „szociális agy” hipotéziséhez kapcsolódik, amely szerint az agy gyors kifejlődése annak köszönhető, hogy az ember nagyobb csoportokban élt: az emberi nyelv fejlődése növelte az egyének életrevalóságát a csoportokban, és a nevetés egész egyszerűen ugyanennek a folyamatnak a része. Egy másik elmélet, amely az érzelmekkel köti össze a nevetést, megkülönbözteti a jelenség önkéntes és önkéntelen válfaját: vagyis „cselekedhetjük” a nevetést, vagy az hatalmába keríthet bennünket.

A legkorábbi filozófiai kísérlek a nevetés magyarázatára és értelmezésére az ókori Hellászba nyúlnak vissza. Homérosz Iliászában az istenek mind az emberek, mind más istenek gyengeségein kacagnak: Héphaisztoszt például azért nevetik ki, mert csúnya, és fogyatékkal él. A jelenség e fajtáját „homéroszi” nevetésként ismerjük, és mind Platón, mind Arisztotelész társadalmilag problematikusnak tartotta. Ők mérsékelt nevetésre buzdítottak, sőt a nevetés elkerülésére, de legalábbis ízléses tréfákra. A görög filozófusok úgy gondolták, hogy a nevetést leginkább felsőbbrendűség-érzés okozza, vagyis ha az ember jobbnak, okosabbnak, gazdagabbnak vagy szemrevalóbbnak érzi magát másoknál. Ez a felsőbbrendűség-elmélet a 18. századig domináns volt.

 

A szövegrészlet Christopher Hrynkow (ed.): Gondolatok a transzhumanizmusról című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!