2010 tavaszán úgy tűnt, hogy a gazdasági világválság a végéhez ért. A kormányok számos, úgymond a rendszer szempontjából fontos banknak dobtak mentőövet, és úgy tűnt, hogy a tőzsdék is lassan magukra találnak. A gazdasági világválság tragikus hatásai jól látszódtak a küszködő iparágakon és a növekvő munkanélküliségen. Az olyan országok, mint például Görögország és Spanyolország több mint 50%-os munkanélküliségről számoltak be a fiatalok körében, miközben a kormányok addig soha nem látott mértékűre csökkentették kiadásaikat.
Ezenkívül az ingatlanpiaci spekulációk következtében csak az Egyesült Államokban körülbelül 10 millió ingatlantulajdonos veszítette el otthonát. A pénzpiaci szereplők legtöbbje mindazonáltal kijelentette, hogy úgy tűnik, a pénzügyi piacok túljutottak a válságon. Ez az optimista megközelítés azonban nem tartott sokáig. 2010. május 7-én úgy volt, hogy találkozom az általam tanulmányozni kívánt pénzügyi elemzési részleg egyik tagjával. Délelőtt 9:12-kor megcsörrent a telefonom:
– Nem tudom, hogy észrevetted-e már – mondták –, de a piacok kezdenek megőrülni. Attól tartok, hogy le kell mondanunk a találkozót.
Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszélt ez az ember, ezért felmentem a netre, hogy megtudjam. Kiderült, hogy New York-i idő szerint 14:45-kor az egyik legfontosabb tőzsdei referencia-index, a Dow Jones ipari átlagmutató néhány perc alatt 9%-ot esett. Bár a „Flash Crash” (hirtelen összeomlás) néven elhíresült jelenség pontos oka a mai napig vita tárgyát képezi, egy dolog nyilvánvalóvá vált számomra azon a napon: bármilyen hitelesnek tűnnek a pénzpiaci előrejelzések, azok nagyon hamar használhatatlanná válhatnak. Valójában a piaci fejlemények előrejelzése – ahogyan azt néhány piaci elemző maga is említi – gyakran nem jelent mást, mint „fogadást kötni a jövőre”. Végső soron ugyanez a meglátás vonatkozott a gazdasági világválság hosszú távú alakulására 2010 említett pillanatát követően. Ahelyett, hogy a válság utóhatásait tapasztaltam volna, szemtanúja voltam a „valutaháborúk” (Valutaháborúk, Currency Wars, 2010), a „gazdaság pengeélen” (Pengeélen, On the Edge, 2011) jelenségnek és az euróválságnak is (Ez már tényleg a vég?, Is This Really the End? 2011). Más szóval a nagy gazdasági világválság óta a legnagyobb pénzügyi válság szomorú folytatását tapasztaltam.
2010 szeptemberében csatlakoztam a Swiss Bankhoz (a bank megnevezésére ezt az álnevet használom az egész könyvben) egy kétéves terepmunkára, mert meg akartam érteni, mi történt napjaink legnagyobb fekete dobozában: a banki világban. Zürichben, két nagyobb svájci bank és több tucat kis és közepes méretű pénzügyi intézmény hazájában születtem és nevelkedtem. Annak ellenére, hogy Zürichet pénzügyi szektora – ami legalább 22%-kal járul hozzá a kanton GDP-jéhez (Zürich Kanton c. tanulmány, Kanton Zürich, 2011,7) – erőteljesen befolyásolja, a szektor mégis átlátszatlan marad a legtöbb Zürichben élő ember számára. Ez az átlátszatlanság részben abból a tényből ered, hogy az iparág alkalmazottai ritkán beszélnek munkájukról a nyilvánosság előtt. Ezenkívül a svájci bankok kiválóan dolgoztak azon, hogy a szektort egyszerű szolgáltatóiparként mutassák be, mintsem hatalmas vállalati szereplők terepeként, akik erőteljes befolyást gyakorolnak saját városukra és uralják a világgazdaság nagy részét.
A számok önmagukért beszélnek: 2005-ben a svájci bankszámlákon tartott teljes vagyon nyolcszorosa volt Svájc GDP-jének (az Egyesült Államokban a hazai számlákon tartott teljes vagyon megközelítőleg egyenlő volt az USA GDP-jével). Ezek a pénzösszegek elsősorban külföldről származnak, ami Svájcot a világ legnagyobb offshore pénzügyi központjává teszi. Nagyjából elmondható, hogy a külföldiek a világ pénzügyi vagyonának harmadát helyezték el svájci bankszámlákon (Straumann 2006, 139; Wetzel, Flück, és Hofstätter 2010, 352; Zucman 2016).
A Swiss Bank hozzájárulásával részt vettem a bank pénzügyi elemzési részlegének napi munkájában megközelítőleg 150 magasan képzett és jól fizetett munkavállaló között. A pénzügyi elemzők információkat gyűjtenek és elemzéseket készítenek ahhoz, hogy értelmezzék a pénzpiacok mindenkori alakulását. Ezt követően a befektetési lehetőségek meghatározásához értékelik a cégeket, az üzleti szektorokat, az országokat és a földrajzi régiókat. Ezáltal erős piaci szereplőkké válnak. Értékeléseik és befektetési tanácsaik generálják, növelik, csökkentik vagy visszafogják a rövidtávú tőkemozgásokat. A cégek sikeresen működhetnek, ha a pénzügyi elemzők ígéretes jövőbeli befektetésnek tekintik őket. Az országokat eláraszthatja a külföldi működőtőke, ha az elemzők pozitívan vélekednek a jövőbeli gazdasági fejlődésükről. Ehhez hasonlóan az elemzőknek hatalmuk van arra is, hogy nemzeteket hagyjanak odaveszni. Gondoljunk csak olyan országokra, mint Argentína vagy Görögország, ahol a „piacok egyszerűen nem tudnak várni, vagy a vállalati kényszerátszervezéseket a „megnövekedett piaci nyomás” okozza. A pénzügyi elemzők tehát bizonyos mértékig irányítják a gazdaságot. Részt vesznek a cégek, országok, valuták és minden olyan gazdálkodó egység értékének megvitatásában, amely a mindenkori pénzügyi piacgazdaságban kereskedhető, vagy befektetések alapjául szolgálhat.
A szövegrészlet Stefan Leins: A kapitalizmus narratívái című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!