Az evolúciókutatók szerint az érzelmek kifejezése számos faj esetében – az embert is beleértve – fontos alkalmazkodási szerepet tölt be. Arra motivál, hogy a kihívásokra és a lehetőségekre egyaránt választ adjunk. Ugyanakkor fontos jelzőrendszerként is működik; ha tudjuk, hogy reggel a főnök milyen hangulatban érkezik, az már a csoport számára is értékes információ lehet. Az érzelmeink elnyomásáért többféleképpen is nagy árat fizethetünk. A legfontosabb talán az, hogy az érzelmek elnyomása gátolhatja a pozitív emberi kapcsolatok kialakítását. Ahogy James Gross a Stanford Egyetemről megfogalmazta: „Az egyik ok, amiért ennyire rá vagyunk hangolva mások érzéseire, az, hogy a valódi érzelmek mindig valami fontosat árulnak el a másik személyről. Amikor ezt valaki elnyomja vagy visszafogja magában, akkor a többiek azt gondolhatják: „A fenébe is, te más vagy, mint mi, neked nem ugyanaz a fontos, mint nekünk!” Mindezt egy tanulmány is alátámasztja: az érzelmeik elfojtására hajlamos egyetemi hallgatók nehezebben alakítanak ki baráti kapcsolatokat.

Egy vezető érzelmi kifejezőkészsége ugyancsak megalapozhatja a csoport hangulatát, és befolyásolhatja a hatékonyságát is. Tegyük fel például, hogy a csapat, amelynek tagja vagy, éppen azt a feladatot kapta, hogy kidolgozzon egy tervet egy képzeletbeli cég bónuszainak a szétosztására. A csoport vezetője pozitív és lelkes. A barátod egy másik csapatban dolgozik, ahol a feladat ugyanez, a vezetőjük viszont morcos és komor. Vajon melyikőtöknek lesz kellemesebb tapasztalata? Melyik csoport fog hatékonyabban együtt dolgozni? És vajon melyik csoport fog jobb tervet kidolgozni?

Sigal Barsade szervezeti kutató egy mára már klasszikusnak számító kísérletet végzett, amely nagyon hasonlított az előbb felvázolt képzeletbeli forgatókönyvre.4 A résztvevőket véletlenszerűen osztotta négy különböző csoportba. Mindegyik csoporttal ugyanaz a beavatott személy (egy hivatásos színész) dolgozott, aki az utasításoknak megfelelően mindegyik csoportban informális vezetőként lépett fel. Az egyes számú csoportban vidám volt, és lelkes. A másodikban melegszívű és nyugodt. A harmadikban ellenséges és ingerlékeny magatartást tanúsított, a negyedikben pedig depressziós volt, és lomha. Barsade erőteljes „érzelmi fertőzést” kapott eredményül, vagyis a csoport tagjai „elkapták” az informális vezető hangulatát (noha ez a hatás gyengébbnek mutatkozott abban az esetben, amikor a vezető depressziós volt). Emellett magasabb fokú közreműködést és kevesebb konfliktust lehetett tapasztalni azokban a csoportokban, ahol a vezető pozitív személyiségnek mutatkozott. A legérdekesebb viszont az volt, hogy az érzelmileg lelkes vezetővel rendelkező csoportok jobban teljesítettek az előírt feladatban. Röviden tehát, a csoport hangulata jelentősen befolyásolta a hatékonyságot, a vezető érzelemkifejezése pedig a teljes csoport hangulatára kihatott.

Az érzelemkifejezés különbözteti meg a karizmatikus vezetőket a többiektől. Kulcsszerepet játszik továbbá a csoport fejlődésében, a meggyőzésben, valamint a pszichológiai biztonságérzet kialakulásában. Az érzelmek kifejezése mindemellett abban is segíthet a vezetőknek, hogy visszaemlékezzenek a fontos részletekre. Egy kísérletben a résztvevőknek meg kellett nézniük egy felkavaró filmet. Egyeseket közben arra kértek, hogy lehetőség szerint fojtsák vissza az érzelmeiket. Ezután mindenkinek ki kellett töltenie egy tesztet a látottakkal kapcsolatban. Azok, akik megkísérelték visszafojtani az érzéseiket, kevesebb részletet tudtak felidézni a filmből.7 Az érzelmek elfojtása energiát igénylő folyamat, és olyan energiát emészt fel, amelyet egyébként a problémamegoldásra lehetne fordítani.

 

A szövegrészlet Cary Cherniss, Cornelia W. Roche: Érzéssel vezetni című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!