Tudományos szövegekben és népszerű történetekben a világgazdaság dinamikáját a nagyhatalmak felemelkedésének és bukásának tükrében ábrázolták. Angus Maddison gazdaságtörténész híres szintézisében a globális növekedés dinamikáját a technológiai élenjáró és a követői közötti különbségek alapján jellemezte. Az élenjáró ország kiléte változhat, de technológiai fejlődése mindig meghatározza a növekedési lehetőségeket. A többi ország szerepe nem az, hogy ezt a határt kitolja, hanem az, hogy a vezető országot kövesse, valamint mérsékeljék a köztük lévő technológiai különbségeket. Charles Kindleberger a növekedés mellett a stabilitást is hangsúlyozta. Maddisonhoz hasonlóan, a globális rendszer dinamikáját a vezető gazdasági hatalom kilétének változásában, és a vezető gazdaság változatlan fontosságának függvényében mutatja be. Kindleberger elemzése szerint kizárólag a vezető hatalom képes stabilizálni a nemzetközi rendszert. Ezért a stabilitási kockázatok az átmeneti időszakokban voltak a legnagyobbak, amikor egyik ország átvette a vezető gazdasági szerepet a másiktól.
A fentiek pontosabban a 19. századi brit hegemóniával kapcsolatban hangzanak el, amikor Nagy-Britannia első ipari országként meghatározta a technológiai fejlődés lehetőségeit és anticiklikus hitelekkel segítette a globális rendszer stabilitását (tőkét exportált, amikor más ország gazdasága visszaesést mutatott) és nyílt piacot biztosított a bajba jutott külföldi gyártóknak. A fentieket a 20. századi amerikai hegemóniával kapcsolatban is részletezik, amikor az USA hatalmát hatékonyan intézményesítette az, amit néha a Bretton Woods-GATT rendszerként emlegetnek. Nem kérdés, hogy a 21. század a kínai hegemóniáról fog szólni.
A monetáris történészek ugyanezt a történetet a valutákon keresztül szemlélik. A 19. századi nemzetközi gazdaságot, amelyet a nemzetközi aranystandard koraként és néha a pénzügyi globalizáció első korszakaként emlegetnek, az angol font uralta, amelynek kibocsátója (Bank of England) volt a nemzetközi piac irányítója. Nagy-Britannia státusza legnagyobb külső hitelezőként, valamint a világ legmélyebb pénzügyi piacaként példátlan befolyást biztosított a központi bankja számára a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszerek irányításában. Nagy-Britannia főként Indiával folytatott gyarmati kereskedelme megóvta a fizetési mérlegét és megkönnyítette a nemzetközi pénzügyi piacok alkalmazkodását.
Ebben az időszakban az angol fontnak, mint nemzetközi és tartalékvalutának, nem akadt vetélytársa. Nem létezett a londonihoz hasonló nemzetközi pénzügyi központ. A tőkeáramlás, az árfolyamok és az ezekhez kapcsolódó pénzügyi ügyletek felett a Bank of England bírt a legnagyobb befolyással a jegybakok körében.
A 19. századi brit gazdasági és pénzügyi dominanciával foglalkozó beszámolók mellett hasonló történetek jelentek meg a 20. századi, vagy legalábbis a század második felének nemzetközi gazdaságával kapcsolatban. Amint a vezető szerepet átadták, a nemzetközi monetáris és pénzügyi kapcsolatokat az Egyesült Államok és az amerikai dollár uralták. A dollár volt az egyetlen elérhető és széleskörben elfogadott nemzetközi valuta a Bretton Woods-i nemzetközi monetáris rendszerben, amelyben a zöld hasú az aranyhoz volt rögzítve, míg más valutákat gyakorlatilag a dollárhoz rögzítették. Kizárólag az USA rendelkezett mély és likvid pénzpiaccal, ahol a kereskedők a világ minden részén, szabadon megvásárolhatták, eladhatták és használhatták ezt a valutát, valamint gazdasági, pénzügyi és katonai erejével biztosította, hogy ezek a piacok egyéb országok számára is elérhetők lesznek.
Mi több, a 20. század harmadik negyedéve (Bretton Woods fénykora) után a negyedik negyedév is hasonlóan alakult, habár a Bretton Woods-i névérték rendszer már megszűnt. A 20. század végén és még tovább is a dollár megmaradt a meghatározó nemzetközi és tartalékvalutának. Nemzetközi monetáris közgazdászok mint Milton Gilbert és Ronald McKinnon a 20. század harmadik és negyedik negyedévszázadának monetáris rendszerére nem Bretton Woods-i vagy Bretton Woods utáni időszakként utaltak, hanem mint az „arany-dollár standard” és a „dollár standard” kora.
A dollár dominanciája a Federal Reserve részére kizárólagos irányítást biztosított a globális pénzügyi kondíciók felett, amely a mai napig fennáll. Ez úgy mutatkozik meg, hogy kiemelt figyelem övezi, hogy a Fed politikája milyen hatást gyakorol a nemzetközi pénzügyi feltételekre, valamint döntéshozók panaszkodnak, hogy az USA monetáris lazítása és szorítása milyen következményekkel jár országaik számára.
A jövőt illetően a kínai hegemóniával kapcsolatban is ugyanolyan politikai, gazdasági és monetáris dominanciáról beszélnek. Úgy tűnik, hogy a 21. századi globális gazdaság a kínai renminbi köré fog szerveződni és a People’s Bank of China (a kínai jegybank) fogja szabályozni. Kína lakossága már önmagában is garantálja, hogy az ország átveszi az USA-tól a vezető gazdasági szerepet, ahogyan a 19. században az USA tette ezt Nagy-Britanniával. A renminbi át fogja venni a legfontosabb nemzetközi valuta szerepét a dollártól, pont ugyanazon okok miatt, amiért a dollár is átvette a font szerepét. Legalábbis ezt állítják azok, akik ezt az évszázadot a kínaiak évszázadának jósolják, csakúgy, mint ahogy az előző évszázad az USA sikereiről árulkodik.

 

A szövegrészlet Barry Eichengreen, Arnaud Mehl & Livia Chiţu: A világ valutarendszere című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!