A természeti kincsek, az erőforrások, legyenek azok megújulóak vagy nem megújulóak, mindig is az ember alkotta környezet középpontjában álltak. Az emberi történelem során számos erőforrás létezett, amely képes volt akár civilizációkat és birodalmakat is romba dönteni. Különböző időkben és különböző okokból a bronz, a vas, az ezüst, az arany, a só és a szén a gazdasági fejlődés, a dominancia és a technológiai innováció epicentrumában állt, konfliktusok és pusztító háborúk törtek ki megszerzésük érdekében. Például új kereskedelmi utakat hoztak létre, és az Újvilág felfedezése is e törekvések eredménye volt. A kolonializmus az európai nemzetek azon szándékának következményeként alakulhatott ki, hogy az erőforrásokat fennhatóságuk alá vonják.
Különösen az ipari forradalom óta, amikor a világ exponenciális növekedési pályára lépett, az erőforrások elengedhetetlenné váltak a világgazdaságban és a technológiai fejlődés epicentrumában. Ezen okok miatt kiemelkedő szerepet játszottak az 1980-as években elnevezett „erőforrásháborúk” diskurzusában, amely kifejezéssel akkortól kezdve széles körben az USA és a Szovjetunió azon erőfeszítéseit írták le, hogy az egymás befolyása alá eső periférikus országokban fellelhető üzemanyagokat és ásványi anyagokat ellenőrzésük alá vonják. Az általános strukturális elméletek továbbá úgy értelmezik az államközi erőforrásháborúkat, mint az államok érdekeinek racionális számbavételét olyan helyzetekben, ahol a természeti erőforrások mennyisége állandó vagy csökken. Nyilvánvaló, hogy a kormányok világszerte régóta megértették elengedhetetlen szükségességüket a gazdasági növekedés, a biztonság és a hatalom számára. Ennek megfelelően évszázadokon át jelentős erőforrásokat, időt és energiát áldoztak arra, hogy gazdasági fejlődésük érdekében megvédjék és biztosítsák a természeti kincsekhez való folyamatos hozzáférést.
Azonban ahogyan a katonai eszközök egyre hatékonyabbá és pusztítóbbá váltak, az erőforrásokért folytatott közvetlen harc – bár ez továbbra is egy lehetőség maradt – kiegészült az államok közötti együttműködésre tett jelentős kísérletekkel. Középpontba került a gazdasági és politikai kapcsolatok kiépítése a két- és többoldalú együttműködésen, valamint a globális kereskedelmen keresztül, biztosítva a békés, mégis megszakítás nélküli hozzáférést a létfontosságú gazdasági forrásokhoz. A nyersanyagellátás a fejlett világ központi érdekévé vált, különösen a legkritikusabb források, például az olaj esetében.
Napjainkban az országok továbbra is aggódnak az erőforrásokhoz való hozzáféréssel kapcsolatban, annál is inkább, mivel világossá vált, hogy drasztikus változásnak lehetünk tanúi a kitermelésük és felhasználásuk új ütemében. Ez a változás jelentősen módosította az összképet, és újabb globális aggodalomra ad okot. John Tilton szerint az elmúlt évszázadban az emberiség alumíniumból, rézből, vasból és acélból, foszfáttartalmú kőzetekből, gyémántokból, kénből, szénből, olajból, földgázból, de még homokból és kavicsból is többet használt fel az elmúlt száz évben, mint az azt megelőző összes évszázadban együttvéve. Ráadásul a tempó tovább gyorsul, így ma a világ évente csaknem minden ásványi nyersanyagot rekordtempóban termel ki és fogyaszt el.
A modern technológia gyorsan növekvő „mindenevő étrendje” még hangsúlyosabbá teszi ezt a folyamatot. Egy 2013-ban megjelent Források, megőrzés és újrahasznosítás című cikkükben Aaron Greenfield és T. E Graedel tömören és helyesen mutattak rá arra, hogy „két évszázaddal ezelőtt a technológia fogyasztása (a felhasznált anyagok sokfélesége) nagyrészt természetes anyagokból és néhány fémből állt. Egy évszázaddal később ez a spektrum akár egy tucat közös használatú anyagot is felölelt. Ezzel szemben a mai technológia a periódusos rendszer szinte minden anyagát alkalmazza.” Az új technológiák és az új alkalmazások iránti modern igényünk kielégíthetetlennek tűnik, és a világ minden tájáról igényel ásványkincseket. Ennek következtében a mai gazdaságok működéséhez kulcsfontosságú erőforrások iránti globális kereslet a valaha volt legmagasabb.
Minthogy függünk tőlük, e források megcsappanásának lehetőség ma már komoly aggodalomra ad okot a világ minden országa számára. Ezt az aggodalmat súlyosbítja az a tény, hogy a világ népessége hamarosan kilencmilliárdra emelkedik, és a fejlődő országok középosztályának növekedése soha nem látott mértékű igényhez fog vezetni az energia és a gyártott termékek terén. A nyersanyagok árának ingadozása is hozzájárul a szorongáshoz, különösen az ipari kereslet jelentős növekedése miatt. Egy, az EU Bizottsága számára 2012-ben készített jelentés szerint a történelmi tendenciák azt mutatják, hogy az árak – különösen 1998 óta – folyamatosan emelkednek. A jelentésben szereplő összesített árindex azt mutatja, hogy az átlagos reálárak 1998 és 2011 között több, mint 300% -kal nőttek. Ezenkívül „1998 és 2000 között nagy ugrás történt, amikor az árak több, mint megduplázódtak (a reálárak 125%-kal emelkedtek), de az árak 2000 után is tovább növekedtek, gyakorlatilag majdnem évi 6%-kal.”
A források potenciális szűkössége ezért a világon nem csak a kormányok, hanem a vállalatok számára is aggodalomra ad okot. A nem megújuló erőforrások elengedhetetlenek, mert modern gazdaságunk függ tőlük. Ez azt jelenti, hogy a különböző szereplők elkezdtek megoldást keresni a növekvő kereslet problémájára és felkészülni a meredekebb ellátási görbe lehetőségére. Ezért új felfedezésekbe és a meglévő tartalékokhoz való hozzáférés biztosításába kell befektetniük. A hiány és a növekvő verseny fenyegetése egyaránt szükségessé tette a bányászati jogok megszerzését a szegény és fejlődő országoktól, valamint az árutermelő cégektől; ez egész sor további biztonsági és geopolitikai kérdést vet fel.
Fontos megjegyezni azonban, hogy nem minden tudós és elemző osztja ezt az aggodalmat az ásványi nyersanyagok hosszú távú elérhetőségével kapcsolatban. Vannak, akik úgy vélik, hogy a piac – a jól kialakított közpolitikákkal együtt – ellensúlyozhatja a fenyegetést. Úgy vélik, az árak tovább fognak emelkedni, ami további kísérletezést, kutatást és fejlesztést, újrafeldolgozást és helyettesítést vált ki; a magasabb árakra reagáló fogyasztók ezektől a forrásoktól más alternatívákhoz fognak vonulni. Az kérdés, hogy a piac lehet-e csodaszer az erőforrások szűkösségére – figyelembe véve a mai világunk működtetésére és gazdagítására használt létfontosságú erőforrások fenntarthatatlan mértékű fogyasztásának jelentőségét – fontos hátteret biztosít a ritkaföldfémek történetének és hatásainak megértéséhez.
Az «erőforráshiánnyal», különösen az «ásványi anyagok szűkösségével» kapcsolatos különböző felfogások áttekintése lehetővé teszi, hogy jobban megértsük, az alapvető erőforrások mennyire befolyásolhatják a globális kapcsolatokat, akár mélyebb együttműködést, akár versengést és konfliktusokat kiváltva.

 

A szövegrészlet Sophia Kalantzakos: Kína és a ritkaföldfémek geopolitikája című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!