A globalizáció – mint a bolygó különböző csoportjainak összekapcsolása – nem új keletű jelenség. Az első látványos megnyilvánulásai a nagy földrajzi felfedezésekig nyúlnak vissza, a 15. század végére és a 16. század elejére. Fernand Braudel „világgazdaságnak” nevezte már a Spanyol és Brit Birodalom idején fennálló nemzetközi gazdasági rendszert is. A 16–17. századtól kezdve az olyan nagyvárosok, mint Genova, Amszterdam és London, a világot átszövő kereskedelmi és pénzügyi hálózat fővárosai. Ez az első világegyesítés valójában az európaiak világhódítása. Később a 19. század ipari forradalma (gőzhajó, vasút, távíró) fogja még határozottabban előmozdítani a világ kinyílását és az európai hatalmak dominanciáját. A nemzetközi kapitalizmus fejlődésének hatására jelentette ki Karl Marx és Friedrich Engels: „A munkásoknak nincs hazájuk.” 1935-ben Paul Valéry Regard sur le monde actuel [Pillantás a jelen világra] című könyvében azt írja: „Eljött a véges világ ideje.” Szerinte a gyarmatosítás befejeztével a Földet tulajdonképpen felosztották az államok között, a forrásokat számba vették, így aztán a különböző világrészeket összekötötték egymással. Innentől kezdve nincsenek ismeretlen vagy új földek, amelyek felfedezésre várnak. Tragikus módon az 1929-es gazdasági válság, de legfőképp a két világháború igazolta, hogy bizonyos események és jelenségek az egész bolygóra hatást gyakorolnak. A második világháború végén Washington és Moszkva versengése ugyancsak globális jelleget öltött. A szovjetekés az amerikaiak úgy kerültek szembe egymással, hogy szövetségeseik közéjük ékelődtek valamennyi kontinensen. Az 1960-as évek elején a kanadai szociológus, Marshall McLuhan világfaluról beszélt (global village). A tömegmédia, a televíziók és rádióadások valójában az információ generalizálását teszik lehetővé világszerte.

A 21. század eleji globalizációnak azonban semmi köze ezekhez a korábbi jelenségekhez. Az új IKT eszközök eltörölték a távolságokat és forradalmasították a világ különböző részei közti kapcsolatokat – közlekedési és kommunikációs eszközök révén egyaránt (repülőgép, telefon, fax, majd internet). Minden közelivé és azonnalivá válik: az idő és a tér összezsugorodott. A távolságokat és a határokat mintha eltörölték volna. Ma már az emberek és az árucikkek, ahogyan a pénzügyi folyamatok, a technológia és az információ is, olyan gyorsan és könnyen lépik át a határokat, amilyen gyorsan és könnyen korábban soha – olyannyira, hogy még a határok megszüntetésének ötlete is felmerülhetett. A nemzeti kereteket a gazdaság vonatkozásában egyre inkább szétfeszítik a cégek világhálózatai. A kereskedelem, a befektetések és a tőkeáramlás olyan liberalizációjáról van szó, amely az országhatárok kiiktatása révén valósul meg. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) úgy határozta meg a globalizáció fogalmát, mint a világ országainak egymástól való, egyre növekvő mértékű gazdasági függősége. Ezt fokozza az árukhoz és szolgáltatásokhoz köthető, határokon átnyúló tranzakciók mértékében és változatosságában tapasztalható emelkedés, a tőkeáramlás, valamint ezzel egyidejűleg a technológia felgyorsult és általános terjedése. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) létrejötte pedig a kereskedelmet, a tőkebefektetéseket és a tőkeáramlást érintő liberalizációs hullámnak, mindezen áramlások jelentős növekedésének, illetve a világpiacon folyó nemzetközi versenynek köszönhető. A globalizáció egyrészt a gazdasági dereguláció és a technológiai innováció (főképp az IT) együttesének eredménye, másrészt annak a következménye, hogy a kommunizmus bukása után a kelet–nyugati szakadás megszűnt.

 

A szövegrészlet Pascal Boniface: A nemzetközi kapcsolatok atlasza című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!