A versengés és a szuverenitás elvesztésétől való félelem mindig is megnehezítette a világ kormányzásának megvalósítását, nem is beszélve egyetlen világkormány létrehozásáról. A nemzetközi közösséget gyakran emlegetik, de csak ritkán valósul meg. Amikor pedig beszélnek róla, többször fájlalják számos kudarcát, mint ahányszor kevésbé látványos sikereit ünneplik. Az első világháború megmutatta: muszáj közösen felelősséget vállalnunk a kollektív biztonságért, hogy elkerüljük, hogy az emberiség újból áldozatává váljék egy olyan világméretű konfliktusnak, amelyért ennyi emberélettel fizet.

A Nemzetek Szövetsége éppen ezzel a céllal jött létre. Csakhogy a szemben álló felek ideológiai megosztottsága megakadályozta, hogy egyetemessé váljék és hatékonyan működjék. Valódi hatalom híján nem tudta teljesíteni fő küldetését. 1945 után, a Nemzetek Szövetségének kudarcából tanulva, a második világháború győztesei megalakítják az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ). A kollektív biztonságért legfőképp a Biztonsági Tanács felel, amely egészen a katonai erő bevetéséig elmenő szankciókat rendelhet el. A modell, amely a győztesek szövetségére épült, sajnos széthullott a hidegháború kelet–nyugati megosztottságának hatására.

A tanács működését megakadályozta a vétójog, amely az öt állandó tag (Kína, az Egyesült Államok, Franciaország, az Egyesült Királyság és Oroszország) kiváltsága. A vétójog azonban elengedhetetlen feltétele a világszervezet létének és a nagyhatalmak tagságának. Újabb remény 1990-ben csillant fel, Kuvait iraki megszállása után. Mihail Gorbacsov Szovjetuniója – annak ellenére, hogy Irak szövetségese volt – beleegyezett, hogy érvényesítsék a stratégiai szolidaritásra vonatkozó szabályozást. Azon fáradozva, hogy olyan új világrendet építsen, amelyben az ENSZ végre gyakorolja alapokmányában rögzített hatalmát, Gorbacsov valóban elfogadta, hogy katonai erőt vessenek be Irakkal szemben, ha nem vonul ki Kuvaitból 1991. január 15-ig. Az öbölháború volt az első hadművelet, amelyet a nemzetközi közösség nevében indítottak. Ezen siker után azonban az 1991. júliusi G7-csúcstalálkozón az Egyesült Államok elutasítja, hogy Gorbacsovnak gazdasági segítséget nyújtsanak. A Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok szívesebben volt a hidegháború győztese, mint egy új világrend építője. A 20. században immár harmadszor mulasztottak el egy történelmi lehetőséget.

A nemzeti vetélkedések és az amerikaiak hite, miszerint egypólusú világ születik, megakadályozta tehát a valódi kollektív biztonság kiépülését. Az emberiség olyan globális kihívások előtt áll, amelyekre csak kollektív válaszokat adhatunk. Csakhogy a multilateralizmus – a kölcsönös bizalmatlanság miatt és a közös akarat hiányában – válságban van. A 2015. decemberi párizsi egyezmény aláírása a ritka kivételek egyike, mert bár eltérő gazdasági és energetikai helyzetben lévő országokról van szó, a magasabb szükségszerűség nevében – ami a globális felmelegedés elleni küzdelmet jelenti – mégis összegyűlt szinte valamennyi nemzet.

 

A szövegrészlet François Bost, Laurent Carroué, Sébastien Colin, Antoine Laporte, Christian Pihet, Olivier Sanmartin, David Teurtriei: Világgazdasági körkép című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!