A bizonyíték olyan szilárd, mint amilyen rejtélyes: azok az országok, amelyek sok természeti erőforrással rendelkeznek, olyanokkal, mint például az olaj, a gáz és az ásványi nyersanyagok, nagy valószínűséggel szegényebbek, mint azok, amelyek nem rendelkeznek ilyenekkel. Az idő múlásával lassabban növekednek, kevésbé lesznek versenyképesek és innovatívak, jobban szenvednek a korrupciótól és a környezetszennyezéstől. Nem csoda, hogy sokan úgy tartják, hogy a „nyersanyag-gazdagság” tulajdonképpen egy átok. Amennyiben az, akkor nagyon súlyos problémával nézünk szembe. A kitermelő iparágakból származó bevételek szuper gyorsan növekednek, és jelenleg az éves értékük körülbelül öt billió dollár, ez majdnem egytizede a teljes bolygó által megtermelt összes szolgáltatás és árucikk éves értékének. Ennek a pénznek a legnagyobb része a fejlődő országokba, különösen Afrikába megy, ahol megvan az esély arra, hogy a legtöbb kárt okozza.

Természetesen amennyiben megkérdezed a közgazdászokat, azt fogják mondani, hogy már kitalálták, hogy hogyan lehetne ezt az átkot áldássá változtatni. Tudják, hogy a központi bankoknak mit kell tenniük ahhoz, hogy a helyi valutát megóvják attól, hogy azon a ponton túl erősödjön, amelyen túl a nem nyersanyag alapú iparágak az olcsóbb import miatt tönkremennének. (A felértékelődés természetesen megtörténik, tekintettel arra, hogy a nyersanyagok exportja külföldi valutát – általában amerikai dollárt – hoz az országba.)

Továbbá beszélnek a „költségvetési szabályokról”, a „többéves költségvetésről” és az „állami befektetési alapokról”, mindenféle olyan dologról, amelyeknek lassító hatása van, így a kormányok nem pazarolják el túl gyorsan a nyersanyagokból származó bevételeket. Vannak technikáik, amelyekkel az államháztartási kiadásokat, különösen az infrastrukturális beruházásokat, egy kicsit még termelékenyebbé tudják tenni (a legtöbb esetben okos projekttervezésen, végrehajtáson és értékelésen keresztül). Összeálltak az NGO-kkal, tanácsadó szervezetekkel, tudományos intézményekkel, hitelminősítő intézetekkel és még egyházakkal is, hogy hangsúlyozzák: a kutatás, a kitermelés és a kiadások olyan tiszták és annyira környezetbarátok, amennyire csak lehetnek.

Amennyiben pontosan tudjuk, hogy hogyan kerüljük el a nyersanyag- átkot, akkor miért nem kerüljük el? A természeti kincsekkel megáldott legtöbb ország az egymást követő rossz tapasztalatok, a technikai ötletekkel teli könyvtárak és a társadalom minden sarkából érkező figyelmeztetések ellenére miért pazarolja el azokat? Egy 2012-es könyv – a Rents for Riches? (Bevételt a gazdagoknak?) – körülnéz a világban, és megállapítja, hogy a bűnös a „politikai gazdaságban” keresendő, azaz a különböző érdekeltségek összjátékában, amelyek megfojtják a reformokat.16 Lássuk, hogy történnek ezek, és lássunk néhány megoldási tippet is.

Először is meg kell győzni a befektetőket, különösen a külföldi befektetőket, hogy vizsgálják meg az adott területet, és amennyiben találnak valami értékeset, akkor azt termeljék ki, szállítsák el és adjanak belőle részesedést. Ehhez nagy mennyiségű saját tőkével kell rendelkezniük, tekintettel arra, hogy az átlagos mélytengeri olajkutak költsége körülbelül 100 millió dollárba kerül és egy a tízhez az esély a sikerre. Honnan tudnák ezek a befektetők, hogy amikor találnak valamit, akkor a szerződést az adott ország nem fogja megszegni és nem fogja megadóztatni a bevételeket? Amint látják, a „szerződések megbízhatósága” a kitermelési üzletágban elsődleges. Gondoljanak egy gázvezetékre vagy egy olajfúró toronyra: mi történik, ha a megépítése után pár évvel egy radikális politikus kerül hatalomra, aki ki akarja azt sajátítani? Képes lesz a befektető megvédeni a jogait a bíróság előtt? Melyik bíróság előtt? Az ilyenfajta hitelesség elengedhetetlen. Amennyivel kevésbé megbízható egy ország politikai és jogi rendszere, a befektetők – az ilyen befektetési kockázatok miatt –, annál nagyobb részesedést fognak kérni.

Másodsorban az állampolgárokat meg kell győzni. A természeti erőforrások eladását kizárólag abban az esetben fogják támogatni, amennyiben úgy érzik, hogy ők, és nem a korrupt hivatalnokok fognak belőle részesedni, ha úgy érzik, hogy ők is „részesei” az üzletnek. Az ilyen részesedés azt jelenti, hogy a kormányok a nyersanyagból származó bevételeket jól, azaz „közjavakra” költik el, úgy, mint alapfokú oktatásra, alapvető egészségügyi ellátásra és biztonságra. E z azt is jelenti, hogy lehetőséget kell biztosítani az információkhoz történő hozzáféréshez; a kitermelési jogokat átlátható módon kell elárverezni, továbbá a közhivatalnokoknak számonkérhetőnek kell lenniük az elért eredmények, illetve az eredménytelenség tekintetében. Antidemokratikus országokban ezek ritkán történnek meg.

 

A szövegrészlet Marcelo M. Giugale: Gazdasági fejlődés: Amit mindenkinek tudnia kell című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!