Nem szoktam rosszakat álmodni, legalábbis úgy nem, hogy izzadva, remegve riadok fel. Csak amolyan rossz érzésű álmok ezek, és nem is túl gyakoriak. Többek között a pályafutásom bizonyos epizódjai szoktak felbukkanni ilyen formában. Azok közül is legtöbbször egy lovasélmény: a barcelonai olimpia lovaglása. Négy tusa után a harmadik helyen álltam egyéniben, a lovaglás volt az utolsó szám. A szabály szerint fordított sorrendben lovagoltunk: harmadikként előbb én, aztán a második, végül pedig a négy szám után élen álló versenyző. Szerencsére jó lovat sorsoltam magamnak, az első fordulóban egy verőhibával 1070 pontot ért el a ló a maximális 1100-ból. A lovasfelfogásomat mindig az jellemezte, hogy ne álljon meg a ló, ne legyen ellenszegülés, de egy-egy verőhiba belefér. Ha a ló megtorpan egy ugrás előtt, vagyis nem akar ugrani, az sokba kerül. Ugyanis nemcsak az ellenszegülésért járó 40 büntetőpont a veszteség, hanem az az idő is, amelyet arra fordítasz, hogy újra nekivágsz az akadálynak. Ezzel együtt már körülbelül 50-60 pontba kerül az ellenszegülés, ez jóval több a verőhiba 30 büntetőpontjánál.

Ezúttal azonban változtattam a hozzáállásomon. A csapat jó szereplése ekkorra már elúszott, igazi tétje a lovaglásomnak csak az egyéni versenyben volt. Ezért ott, Barcelonában azt a célt tűztem ki, hogy teljesen hibamentesen fogok lovagolni, mivel maximalizálni akartam az előrelépési esélyeimet. A bemelegítés során alaposan kipróbáltam a lovat: ugrottam vele messziről, közelről, ugrottam úgy, hogy nagyon röviden vágtázott, vagyis erős lovaskontroll alatt, és úgy is, hogy nagy tempóban galoppozott, kevésbé szigorú kontrollal. Ugrott így is, úgy is. Azt éreztem, hogy neki a nagy tempó a jobb, amelyet azonban én nem szerettem. Abban mindig benne volt a verőhiba lehetősége, amelyet ezúttal ki akartam zárni. A rövidebb vágtával, erősebb kontrollal pontosabban lehet odatenni a lovat az ugráshoz, ezáltal a verőhiba-mentesség könnyebben elérhető. Ezt a stílust én jól alkalmaztam és szerettem, nagyon sok ló ezt elviselte, némelyik szerette is – ez a ló viszont nem. De miután ezt a felfogást is kipróbáltam a bemelegítés során, és nem volt vele gond, maradtam ennél.

Aztán a versenypályán a ló mégiscsak megelégelte ezt, már a második ugrásnál ellenszegült, és megállt. A következő próbálkozásunk sikeres volt, de a negyedik ugrásnál újra megállt. Ez már körülbelül mínusz 100 pont, ugyebár. A versenyben történő előrelépésnek lőttek, innentől kezdve – ahogy mondani szokás – nincs más hátra, mint előre! Egy pillanat alatt változtatni kellett. A ló onnantól jól „működött”, én viszont bizonytalan voltam: vajon tudunk-e hibamentesen teljesíteni? A kantárszárat hosszabbra eresztettem, de ezt a stílust én nagyon nem kedveltem. Kétség, bizonytalanság, és közben a koncentrált figyelem, hogy a ló megfelelő tempóban haladjon. Végül mind a 12 ugrást hibátlanul teljesítettük, így a maximális 1100 pontból 992-t értem el. 1000 pont alatt sosem voltam elégedett, itt sem voltam az, sőt! Ennek ellenére előreléptem a második helyre, mert az élen álló FÁK-beli orosz versenyző nagyon gyengén lovagolt. A négy szám után második helyen álló lengyel versenyző lett az olimpiai bajnok, én meg ezüstérmes. Ez önmagában óriási siker.

Az általam nyújtott teljesítmény azonban azóta is kellemetlen álomként kísért. Pedig ha azt is figyelembe vesszük, hogy a lengyel fiú olyan előnnyel győzött, hogy 1100 pontos lovaglással sem lehettem volna aranyérmes, akkor joggal mondhatja bárki, hogy a lovashibáimnak nem volt jelentősége. Számomra ugyanakkor mégis kínzó érzés, hogy lovagolhattam volna hibátlanul is. Nincs jelentősége a helyezés szempontjából, mégis kísért az élmény, mint valami végzetes hiba. Mert valójában ez a lovaglás egyike volt azon szerepléseimnek, amelyről egyértelműen tudom, hogy nem hoztam ki belőle a maximumot, nem voltam sikeres a megvalósításban. És valójában ez számít, ez a fontos. Megpróbálni kihozni a maximumot, mindig, minden körülmények között.

 

Tanulság

Ennek a történetnek az egyik tanulsága a siker és a teljesítmény viszonyára világít rá. Az életben gyakran túlzott figyelmet fordítunk a tervezett eredményre, és nem a teljesítményünket, a tevékenységünk minőségét, nem a képességeinket akarjuk javítani. Kétségtelenül van motiváló ereje, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy a célkitűzéseinkhez képest hol tartunk. Ha például lemaradásban vagyunk, az plusz energiákat mozgósíthat bennünk. Amikor viszont különösen nehéz helyzetbe kerülünk, az ilyen viszonyítások egy ponton túl negatív hatást váltanak ki: lehangolnak, elkeserítenek, leszívják az energiánkat. A sport arra tanít, hogy ne csak a megcélzott eredményre koncentrálj, hogy ne a helyezés és az érem lebegjen a szemed előtt! Az igazi fejlődést az segíti, ha a tevékenységed hatékonyságát, és ezáltal a teljesítményedet próbálod javítani! Gondolhatsz az éremre, de jobban jársz, ha inkább a mozgást, a technikát, a taktikai elemeket és a fizikai képességeket fejleszted, ugyanis ezek garantálják majd az eredményességet, a sikert, és így a vágyott érmet is. Az életben is igaz: a teljesítmény a lényeg, a napi tevékenység, mert annak mindig megvan az eredménye! Jómagam ezt úgy ültettem át például a bankszakmai munkámra, hogy azonosítottam azokat a képességeket, amelyek engem jó értékesítővé tettek. Ezek közül a következő három volt a legfontosabb:
1. jó kommunikációs képesség,
2. empátia (vagyis az ügyfél megértése),
3. szakmai kompetencia (és az ezzel járó hitelesség).

 

A szövegrészlet Mizsér Attila: A siker tusái című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!