2005-ben Po Hszi-laj kínai kereskedelmi miniszter arról próbálta meggyőzni a Gazdasági Együttműködési Fejlesztési Szervezet (OECD) képviselőit egy Párizsban rendezett konferencián, hogy Kína nem jelent valódi fenyegetést más országok feldolgozóiparára. „Kínának 800 millió inget kellene exportálnia ahhoz, hogy elérje egyetlen Boeing A380-as repülőgép értékét” – jelentette ki. A megjegyzés célja az volt, hogy eloszlassa a konferencián jelen lévő fejlett ipari országok képviselőinek aggodalmait a Kína által elért hatalmas kereskedelmi többlet kapcsán. A kijelentés azonban később, a médiában történő megjelenését követően erőteljes érzelmi reakciót váltott ki a kínai közvéleményből. „Kína egész egyszerűen szánalmas” – panaszkodott egy újságíró. „Kína nem válhat véglegesen a világ gyárává” – írta egy Yale-en végzett kínai értelmiségi, aki később egy teljes könyvben fejtette ki a meglátásait. (Xue 2006). Számos vélemény kérdőjelezte meg az olcsó munkaerőre és a hajszálvékony haszonkulcsokra támaszkodó gazdaság fenntarthatóságát, és követelt helyette alapvető változásokat a feldolgozóipar területén.

Ahhoz, hogy megértsük a folyamatot, tisztában kell lennünk azzal, hogy Kína – és vele együtt napjaink más, felemelkedőben lévő ázsiai, latin-amerikai és afrikai gazdaságai – számára a kihívás nem egyszerűen abban áll, hogy egy gombnyomásra számítógépek és repülők előállításával váltsa fel az ingek és cipők gyártását. Ami azt illeti, Kína legnagyobb feldolgozóipari cégei már át is álltak a ruhaneműkről a számítógép- és mobiltelefon-gyártásra. 1995 és 2006 között Kína részesedése a csúcstechnológiai exportból majdnem a nyolcszorosára nőtt, és 2006 óta a világ legnagyobb csúcstechnológiai exportőrévé lépett elő, maga mögé utasítva Japánt, az Egyesült Államokat és az Európai Uniót (Meri 2009). A globalizáció kétséget kizáróan hozzájárult ahhoz, hogy Kína földünk feldolgozóipari titánjává vált. A gond sokkal inkább az, hogy a „csúcstechnológia alacsony (vagy egyáltalán nem létező) innovációval” jár együtt. A gyártási folyamat tagoltsága lehetővé teszi az ország számára a csúcstechnológiai termékek gyártását úgy is, hogy közben rendkívül kevés figyelmet fordít az innovációra, és nagyban támaszkodik az olcsó munkaerőre. Mivel azonban a munka- és anyagköltségek meredeken emelkednek, a sztrájkok sokasodnak, a kiviteli piacok zsugorodnak, a fizetőeszköz pedig felértékelődik, a politikusok kezdik belátni, hogy a gazdaság olyan fordulóponthoz érkezett, amely túlmutat a „közepes jövedelem csapdáján”.

A kínai állam javára írandó, hogy igyekszik megoldást keresni a problémára. Ahogyan évtizedekkel ezelőtt kedvezményes politikai csomagokat állított össze a külföldi működőtőke-befektetések (FDI) ösztönzése érdekében, úgy nemrégiben jelentős átalakulást indított útjára a kínai állam. A központi kormányzat megalkotta többek között a kormányzati finanszírozás, az adózás, az ingatlanpolitika, a közműdíjak csökkentése, valamint a vámmentesség olyan elegyét, amelytől azt remélik, hogy az innovációnak Kína saját ipari vállalatain – melyeknek 93 százaléka belföldi magánvállalkozás – keresztül adhat lendületet. A kormány rangsorolta a fejlesztési övezeteket, meghatározta és értékelte a politikai célokat, és arra intette a vállalatokat, hogy hagyjanak fel a külföldi befektetők kegyeiért kedvezményekkel történő versengéssel („race to the bottom”), fektessenek az innovációba és lépjenek feljebb az értékláncban. A kínai hivatalnokok mindig az 1960-as évek Japánját és Dél-Koreáját idézik fel követendő példaként, amely országokban a fejlesztést zászlajára tűző autoriter állam a mézesmadzag és korbács elve szerint arra használta az iparpolitikát, hogy globális versenyképességük növelése érdekében kikényszerítse a vállalatok erőfeszítéseit.

Az ehhez hasonló állami irányítással zajló átalakulás sikere két előfeltevésen nyugszik: az egyik, hogy a helyi hivatalnokok rendelkeznek az ilyen politikai törekvések végrehajtásához szükséges ösztönző erővel, a másik, hogy az ilyen politikai törekvések végrehajtásuk esetén beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. Ezeket az előfeltevéseket – meglepő módon – gyakran hangoztatja számos, az ipar- és fejlesztéspolitikát taglaló tanulmány is. A valóságban ugyanakkor az ehhez hasonló politikai törekvések végrehajtásuk esetén erősen vegyes és megtévesztő képet mutatnak, heves vitát gerjesztve a szakértők és a politikai megfigyelők körében. Ezek között akadnak pesszimisták, akik komoly kétségeket fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy Kína a világ műhelyének szerepét hátrahagyva képes lesz-e kialakítani saját versenyképességét; optimisták, akik a kínai vállalatokat látták a globális termelés végső nyerteseinek az állami támogatás lététől függetlenül, és olyan vészmadár szemlélettel rendelkezők is, akik komolyan hitelt adtak az állam terveinek, és aggályosnak tartották egy állami finanszírozású piacgazdaság tervének lehetséges következményeit (Arayama és Mourdoukoutas 1999; Chan és Ros 2003; Steinfeld 2004, 2010; Gilboy 2004; Barnstetter és Lardy 2006; Breznitz és Murphee 2011; Herrigel, Witke és Voskamp 2013; Brandt és Thun 2010; McGregor 2010; Miles 2011; Dean, Browne és Oster 2010; Bradsher 2010). Jelen könyv célja nem az, hogy elköteleződjön bármelyik fenti csoport véleménye mellett, hanem hogy magyarázatot adjon a véleménykülönbségek forrására. Arra vállalkozik, hogy felderítse azokat a tekintélyes eltéréseket, amelyek a kontinensnyi ország gazdaságában a gazdaságpolitikai törekvések megvalósítását jellemzik. Még akkor is, ha ugyanazon iparágon belül, hasonló gazdasági körülmények között vizsgálódunk, a feldolgozóiparban érintett jelentősebb városokat szembetűnő különbségek jellemzik. Ez a tanulmány egyebek mellett igyekszik megfejteni, hogy a helyi bürokraták miként értelmezik az állami fejlesztési politikát, hogyan folytatják küzdelmüket a forrásokért folyó harcban, és hogyan lépnek szövetségekre egymással egy olyan globalizálódott közegben, ahol együtt lélegzik a külföldi és a hazai üzleti világ. A könyv azt is megkísérli részletesen feltárni, hogy a jó szándékú, látszólag egységes nemzeti politika miért vezet különböző, sokszor az eredeti szándékkal ellentétes eredményekre. Mindemellett, míg egyes városokban a reformokat sürgető kormányhivatalnokok képesek voltak magukhoz ragadni a kezdeményezést, és létrehozni az új politikai törekvések szövedékét a források koncentrálása mellett, addig másutt ugyanezeket a kezdeményezéseket aláásták az érdekszövetségek és a bürokratikus versengés. Bár bizonyos esetekben a finanszírozás és az adókedvezmények formájában nyújtott kormányzati támogatás egyes helyeken a fejlesztések felé terelte a magánvállalatokat, másutt tompította azok tanulás és innováció iránti lelkesedését, amelyek ennek következményeként elestek a fejlesztési lehetőségektől, és kétségbeesett versengésbe kezdtek a befektetők kegyeiért.

 

A szövegrészlet Ling Chen: A globalizáció manipulálása című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!