2013 júniusában Edward Snowden egykori hírszerző az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA ) globális megfigyelési tevékenységéről szóló, szigorúan titkos dokumentumokat szivárogtatott ki. A sajtóbeszámolók a vészjóslóan csengő PRIMS és MYST IC betűszavakkal kódolt programok orwelli következményeitől voltak hangosak. Sok európait felháborított a felismerés, hogy az Egyesült Államok két lábbal tiporta szabadságjogaikat, és átfogó módon adatot gyűjtött kommunikációjukról. Sokkal kevesebbszer került elő az a tény, hogy az internetes adatok óriási mennyiségben történő gyűjtésén túl az NSA európai partnereinek is segítséget nyújtott, akik maguk is buzgón kémkedtek. Miközben európai parlamenti meghallgatásán maga Snowden hangsúlyozta az amerikai és az európai hírszerző ügynökségek közötti adatmegosztás fontosságát, a legtöbb riporter az Egyesült Államok és Európa között a magánszféra védelme miatti összecsapásról szóló, egyszerűbb sztorikra összpontosított.

Ez csak egy példa arra, hogyan kerüli el a kutatók és a döntéshozók figyelmét a globális politika egyik legjelentősebb, napjainkban is tartó változása: a belbiztonság nemzetköziesedése. Legtöbben úgy gondolnak a belbiztonságra, a terrorelhárításra vagy a belpolitikára, mint az államhatárokon belül zajló folyamatokra. Ma már nem ez a helyzet. Ezek a kérdések az elmúlt néhány évtizedben sokkal nemzetközibbé váltak mind hatókörükben, mind intenzitásukban. Másfelől, a polgári szabadságjogokról vagy a magánszféra védelméről szóló viták szintén nem korlátozódnak az országhatárokon belülre, ezek szintén nemzetköziesedtek. Az államok jelentős erőfeszítéseket tesznek azért, hogy állampolgáraik biztonságát garantálják a hazai támadásokkal szemben, és 2001. szeptember 11-e óta fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy a globális politikának belbiztonsági következményei vannak.

Ahogy a fenyegetések transznacionálissá váltak, úgy a rájuk adott politikai válaszok is. A belügyminisztériumok tisztségviselői csakúgy, mint a külügyminisztériumokban és védelmi minisztériumokban dolgozó kollégáik, a világ minden táján megfordulnak, hogy bilaterális megbeszéléseken és multilaterális csúcstalálkozókon keresztül koordinálják tevékenységüket. Az ilyen találkozók különösen előkelő szerepet játszanak az Egyesült Államok és az Európai Unió, illetve tagállamai közötti transzatlanti kapcsolatban. George W. Bush elnöksége idején, 2007 tavaszán Michael Chertoff belbiztonsági miniszter közvetlenül az Európai Parlamenthez intézte szavait, és az Obama-adminisztráció belbiztonsági minisztere, Janet Napolitano pedig szinte ugyanannyiszor járt Európában, mint Hillary Clinton külügyminiszter. Ezek az érintkezések folytatódnak, és azóta rendszeresítették őket. A magas szintű miniszteri találkozókat folyamatosan számos, különféle köztisztviselők között zajló, formális és informális megegyezés és párbeszéd kíséri, kapcsolatokat létesítve az Atlanti-óceán két partján dolgozó belbiztonsági hivatalnokok között.

Európa és az Egyesült Államok kulcsfontosságú szerepet töltenek be ezen a területen. A világ legnagyobb piacait ellenőrzik, és így óriási befolyással bírnak. Továbbá nekik vannak a legfejlettebb, az adatmegosztás, a rendfenntartás és a terrorelhárítás felügyeletével megbízott hírszerző ügynökségeik. Ilyen értelemben a belbiztonság transzatlanti politikája szerte a világon alakítja a biztonsági erők, a vállalatok és az állampolgárok politikáit, gyakorlatait és megélt tapasztalatait. Ez a hallgatólagosan közösen uralt terület cáfolja azt a „mitológiát”, amely antagonisztikus kifejezésekkel írja le a transzatlanti belbiztonság politikát, szembeállítva egymással az Egyesült Államokat és Európát az elvekről és a gyakorlati szempontokról vívott csatákban. Újságírók és véleményvezérek gyakran sugallják, hogy az Egyesült Államok a „Mars” (felhígítva Robert Kagan meglehetősen terhelt analógiáját), amely fokozottabb biztonsági intézkedéseket szorgalmaz, és hajlandóbb lazítani a végrehajtói hatáskör korlátain, miközben az Európai Unió a „Vénusz”, a jogállamiság, a magánszféra védelme és az emberi jogok megszállottja. Ebből a nézőpontból az Egyesült Államok olyan kiterjedt terrorellenes intézkedések elfogadását erőltette (és erőlteti) az Európai Unióra, amelyeket Európában senki nem akar, aláásva a magánszféra védelmére Európában, hazai terepen kivívott biztosítékokat.

 

A szövegrészlet Henry Farrell, Abraham L. Newman: Magánszféra és hatalom című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban valamint a Bölcs Várban található könyvesboltunkban!