Kína, más tekintélyuralmi rendszerekkel ellentétben, egyedülálló abban, hogy polgárai tradicionálisan úgy tekintenek a vezetésre, mint ami a nép legjavát akarja, és közben a helyi kormányzatokat okolják azért, ami a mindennapi életükben fennakadást jelent. A Közel-Keleten – és korábban többek között Indonéziában – tapasztalható rendszerváltozás jól példázza azt, hogy a probléma a vezetésben rejlett. Kínában más a helyzet, mivel a tömegek elnyomásáért a helyi kormányzatokat teszik felelőssé, míg a Pekingben székelő magasabb rangú vezetőkre úgy tekintenek, hogy ők azok, akik segítséget nyújtanak nekik. Ebből kifolyólag valószínűtlen lett volna, hogy a helyenként előforduló zavargások nagy erejű változásokat idézzenek elő a központi rendszer hatalmában. Kína egyedülálló központi kormányzású berendezkedése a tartományi vezetőket két nagy célkitűzés, a gazdasági növekedés és a társadalmi és politikai stabilitás biztosítása érdekében tett lépéseik alapján ítéli meg (lásd 6.1. ábra). A legtöbb regionális vezetőt – párttitkárokat, kormányzókat, és néhány esetben a nagyvárosok polgármestereit – Peking nevezi ki, és a párt hatalmi szervezetének égisze alatt rutinszerűen váltogatták őket. Így ők a központ felől érkező jelzéseket vették figyelembe, nem a helyi választópolgárokét. Peking a régióknak rugalmasságot biztosított abban, hogy a központilag meghatározott célok elérése érdekében kísérletezzenek a gazdasági reformokkal. A központból áramló erőforrások támogatják az egyes tartományok növekedési és pénzügyi célkitűzéseit (lásd Harmadik fejezet).
Ez a rendszer támogatta, hogy a kezdeményezéseket az egyes tartományokban teszteljék le a nemzeti szintű alkalmazás előtt. Így történt ez számos korai reform esetében, valamint a nemrégen meghirdetett sanghaji kísérleti szabadkereskedelmi övezettel is, amelyet azóta már számos más városban is létrehoztak. A felelősségvállalás decentralizálása a tartományi vezetők számára azt is lehetővé tette, hogy bármilyen intézkedést meghozzanak, amely a társadalmi és a politikai stabilitás fenntartását segíti – feltéve, ha azok nem veszélyeztetik a nemzet gazdasági célkitűzéseit. A gazdasági célkitűzésekkel ellentétben, ahol a releváns politikai tetteket könnyebb konceptualizálni, a társadalmi és politikai aggályokat nehezebb felmérni, ráadásul – ahogy azt a 6.1. ábrán a Peking és a tartományok közötti nyilak is jelzik – a visszajelzés is gyenge. Erős polgári szervezetek, valamint a véleménynyilvánítás hatékony csatornáinak hiányában a fennálló kormányzási berendezkedés mellett nem volt egyszerű működőképes megoldást találni. A helyi kormányzatok többnyire vonakodnak olyan konzultatív eljárásokat alkalmazni, amelyek révén közösségük preferenciái felmérhetők. Ezért az érintett csoportok sokszor úgy érzik, sérelmeik kifejezésére nincs más lehetőségük, csakis a nyilvános demonstráció. A társadalmi elégedetlenségből fakadó események az ilyen jellegű sérelmek vizsgálatára és kezelésére irányulnak, de oly módon, hogy közben sikerült fenntartani a rendszer legitimitását. Az ilyen események adnak okot arra, hogy a szakpolitikai intézkedéseket a stabilitás fenntartásának érdekében módosítsák, ám a kompromisszum gyakran megtorlásokkal jár együtt, amelyeknek az a célja, hogy korlátozzák az ilyen jellegű tüntetéseket. Az effajta „elnyomás engedményekkel” megerősítette a biztonsági apparátus különleges szerepét, amelynek működése nem kényszerül arra, hogy más perspektívákat is figyelembe vegyen. Ennek a feltételes autonómiának a társadalmi elégedetlenséggel szembeni alkalmazása azonban kockázatokkal teli; a túlzott mértékű erőszak további erőszakos kollektív fellépésekhez vezethet, az engedmények pedig arra bátoríthatják a tüntetőket, hogy még többet préseljenek ki a rendszerből. Ezek az intézkedések ösztönzésül szolgáltak a tartományvezetők számára, hogy teljesítsenek, de egyúttal megvédték Pekinget attól, hogy őt okolják, ha valami nem jól működik helyben. A stratégia kifejezetten hatékonynak bizonyult a gazdasági liberalizáción keresztüli növekedés elősegítésében, és többnyire hozzájárult a társadalmi nyugalom megteremtéséhez, még akkor is, ha ez a politikai liberalizációra irányuló széles körű mozgalom kialakulásának kárára ment. A társadalmi tüntetések fokozódó gyakorisága és jelentősége azonban felfedte a többé már figyelmen kívül nem hagyható gyenge pontokat. Úgy tűnik, Hszi Csin-ping államfő jelenlegi korrupcióellenes kampányának, a jogállamiság megteremtésére irányuló szándékának, valamint a polgári szabadságjogokhoz való zord hozzállásának ellentéte jelenti az „elnyomás engedményekkel” elvének újabb formáját a társadalmi feszültségek kezelésében amellett, hogy a központi cél továbbra is a gazdasági fejlődés marad.
A szövegrészlet Yukon Huang: A Kína-talány megfejtése című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban!
