Egy Európa és Ázsia közös jövőjéről szóló könyvben a nyilvánvaló kiindulási pont a különbségtétel eredete. Ez egy hihetetlenül nehéz kérdés. Eddig is sok író próbálta már ennek a megkülönböztetésnek a történetét tisztázni, sajnos sikertelenül. Reménykedjünk benne, hogy ez a megkülönböztetés lassacskán eltűnik, a múlt felé fordulva pedig könnyebbé válik a folyamat megértése.
Ez a megkülönböztetés viszonylag új. Talán négy vagy ötszáz évvel ezelőtt kezdődött, bár néhány eleme korábban is megvolt már. A pontos jelentése csak sokkal később, a 18. század közepén vált nyilvánvalóvá. Igaz, hogy maguk a szavak sokkal régebben keletkeztek, de ezzel óvatosan kell bánnunk. A történelem szakos hallgatók jól tudják, a múlt a fogalmak és gondolatok olyan kusza gyűjteménye, melyben bármely eszme kerekedik is felül, annak eredete sokkal korábbra nyúlik vissza. Azonban, ha fel sem merültek volna, nem találhatnánk meg eredetüket sem. Próbáljuk meg elkerülni a „visszamenőleges előrejelzés” téveszméjét.
1453. május 29. talán a lehető legjobb jelkép. Konstantinápoly elfoglalása és az oszmán törökök győzelme a Római Birodalom közvetlen örökségének a végét jelentette és megteremtette az iszlám végleges, a mai napig tartó európai jelenlétének alapjait. Ez az esemény kikényszerítette az addig létező világrend drámai újraértékelését. A Velencébe és Rómába érkező rémes jelentések részletesen beszámoltak a város meghódításának és kifosztásának minden valós és képzeletbeli szörnyűségéről, kifejezve a félelmet az egész keresztény világ fennmaradásával kapcsolatban. A kezdeti rémület után, rövid időn belül egymás után három birodalmi ülésre is sor került, hogy megbeszéljék a lehetséges keresztes-háborút. Mindhármon a római császár fő szónoka Enea Silvio Piccolomini emelte fel a hangját, aki tapasztalt birodalmi diplomata és érsek volt Siénában, majd később II. Pius néven pápa lett. A második gyűlést 1454 októberében, Frankfurtban tartották. Itt Piccolomini szónoklatot tartott De Constantinopolitana Clade (Konstantinápoly eleste) címmel, amely az időszak egyik legkiemelkedőbb retorikai gyöngyszeme lett. A műben ez hangzott el:
„A keresztény közösség évszázadok óta nem szenvedett el ekkora gyalázatot, mint ma. Elődeink gyakran éltek át sorscsapásokat Afrikában és Ázsiában. Azonban ma Európán belül sújtottak le ránk, az anyaföldünkön, a saját otthonunkban és közvetlen környezetünkben”.
A fogalmazás valóban találó és visszaadja mindazt a szenvedést, amelyet az emberek átélhettek. Ha figyelmesebben is elolvassuk az írást, megláthatjuk, hogy Piccolomini egyértelműen megkülönbözteti a fizikai otthont, Európát és azokat, akik benne élnek. Nem az európaiakhoz, hanem a keresztény közösséghez fordul. Amikor Európa végül eszmeként felbukkan, az a keresztény világ szinonimájaként jelenik meg. Összehasonlítva, úgy néz ki, mint egy térben és időben körülhatárolt eszme, egy földrajzi fogalom és nem mint világvallás, de – mivel a történelem tele van paradoxonokkal – Európa valójában az egész földön terjeszkedni akart méghozzá a kereszténység kijátszásával. „Egy földrész neve hamarosan egy életmód szimbólumává válik. Bizonyítja majd rátermettségét, vonzani fogja a misszionáriusokat és mártírokat, a hűeket és az utálkozókat egyaránt.
Ha Európát soha nem szánták volna a keresztény világ szinonimájának, talán az európai azonosságtudatot is máshol kellene keresni. Amikor az azerbajdzsáni Bakuban megkérdeztem egy hallgatókból álló csoportot, mit gondolnak, Azerbajdzsán Európa vagy Ázsia része-e, egy fiatal azt válaszolta, biztosan Európa része, mert a Római Birodalomhoz tartozott valamikor. Ez érdekesebb, mint gondolnánk, hiszen Baku a birodalom legkeletibb pontja. Van egy kis falu a főváros, Ramana mellett, amelyről okkal feltételezhetjük, hogy az ideérkező római légiók alapították. Lenyűgöző élmény felmászni az azóta is ott álló középkori erődhöz, és kijelenteni, elértük Európa szélét. A rómaiak annak idején aligha gondolhatták magukat európainak. A birodalom három földrészen terült el, és hosszú időkön keresztül inkább Ázsia és nem Európa jelentette a bázisát. Egyiptom maradt végig a legfontosabb gazdasági központja és az adószedők végtelen gazdagságának biztosítéka.
Minél mélyebben gyökerezik egy eszme, annál távolabbi múltban kell keresni az eredetét. Az Európa és Ázsia közötti viszályra már Hérodotosz drámai művében is találunk utalást, ám még a nagy klasszikus történész is tudta, hogy a kontinensek történelme milyen régre nyúlik vissza, ezért perzsa forrásokra hivatkozik. Vajon mit mondanak a történészek? Elismerik Ázsia döntő szerepét a konfliktus kirobbantásában. Amikor az első hosszú tengeri útra vállalkozó föníciaiak kikötöttek Argosz szigetén, távozáskor magukkal vitték Iot, Inakhosz király lányát a parton sétáló néhány más nővel együtt. Ezek után, bizonyos hellének a föníciai Türoszba hajóztak, és Európát, a király lányát is magával vitték, akinek nevét utódai is megőrizték és később az új földrész is róla kaphatta nevét.
Úgy tűnik, hogy a hellének és a barbárok minden egyes generációja hasonló gaztetteket hajtott végre, tetteik igazolásaként pedig ellenlábasaik hasonló tetteire hivatkoztak. Hérodotosz azt írja, „Egymás nôit rabolták el”, amikor Priamosz fia, Parisz elrabolta Helénét, a görögök pedig válaszul ostrom alá vették és kifosztották Tróját. A perzsák szerint ez volt a nagy viszály és ellenségeskedés kezdete a két szomszédos földrész között. (Történetek I 4-5)
Ahogy megkíséreljük visszakövetni a sordöntő viszályt, a legérdekesebb kérdés az, hogy Hérodotosz vajon honnan következtetett Európa és Ázsia sordöntő szerepére a világpolitikában? A neves történész, Arnold Toynbee szerint az Európa és Ázsia kifejezést, mint ellentétes, de egymást kölcsönösen kiegészítő földrajzi terminológiát az Égei-tenger torkolatától az Azovi-tengerig található vizeken hajózó ókori görög tengerészek találták ki. Észak felé hajózva nagy bátorság kellett ahhoz, hogy három egymást követő szoroson átkelhessenek, mert minden egyes szoroson való sikeres átkelés után egy új beltengert értek el. Miután sikerült az Égei-tengertől a Márvány-tengerig, majd onnan a Fekete-tengerig és végül az Azovi-tengerig érni, végül megkíséreltek a Don-folyón felfelé hajózva a mesés, egész éven át hófödte Urál-hegységhez jutni. Az útjuk ott véget ért. A Don több mint ezer éven át a két földrész közötti határt jelezte, fontos azonban megjegyezni, hogy ez a határ és választóvonal csak a tengerészek számára létezett. Az északabbra élő nomádok értelmetlennek találták volna ezt a földrészek közötti megkülönböztetést. A tizenhatodik századra annyi mindent lehetett már tudni Oroszország földrajzáról, ennek ellenére a mesés Don nem jelentett mást, csak egy mocsaras, egyszerű folyót, amely Moszkvától délre ered, és teljes képtelenség lett volna azt feltételezni, hogy két földrész határát jelezné.

 

A szövegrészlet Bruno Maçães: Eurázsia hajnala című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!