Ennek a könyvnek az a legfőbb, hangsúlyozott állítása, hogy az egyre gyorsabb ütemben egymást követő pénzügyi válságok, amit a közelmúltban is tapasztaltunk, a közgazdaságtan kudarca abban, hogy komolyan vegye a bizonytalanságot. Ezt a hanyagságot szofisztikált matematikai eszközökkel leplezték.
Keynes nem gondolta, hogy a gazdasági élet egészében bizonytalan. A klasszikus elmélet megfelelő volt sok piacra és problémára – a fogyasztói javak piacának többségére, az árpolitikára, különösen a vállalatoknál és az iparban. Ezekben az esetekben észszerű feltételezni, hogy az önérdekkel bíró résztvevőknek elég tudása van a piaci feltételekről ahhoz, hogy elérjék céljaikat. A baj az volt, hogy a klasszikus elmélet gyarmatosította a gazdasági tevékenység egész területét, beleértve azokat a tevékenységeket, amelyek kimenetele elkerülhetetlenül bizonytalan volt. Ennek eredményeként nagymértékben túlbecsülték a piacgazdaság stabilitását, és félrevezető következtetéseket vontak le a politika számára. Keynes támadása nem a klasszikus elmélet mint olyan ellen irányult, hanem annak hatóterületére és alkalmazhatóságára.
A közgazdaság korrekt felosztása, sugallta Keynes, az lenne, hogy egyrészt van az a tudomány, ami azokat a gazdasági tevékenységeket tanulmányozza, amelyekkel kapcsolatosan „a jövőre vonatkozó nézeteink… minden tekintetben megbízhatóak”, másrészt azok tanulmányozása, amelyekben „korábbi várakozásaink inkább csalódást keltőek, a jövőt illető pedig hatnak arra, amit ma teszünk.”
Ez Keynes ismert megkülönböztetése kockázat és bizonytalanság között. Nem felel meg annak a konvencionális megkülönböztetésnek, ami mikro- és makroökonómia között van, mivel a gazdasági szereplők a tudás változó állapotával rendelkeznek tevékenységeik során. Mindazonáltal a bizonytalanság a legerősebb azokon a piacokon, amelyek egy modern gazdaság stabilitására és növekedésére a legnagyobb hatást gyakorolják, nevezetesen a beruházási és pénzügyi piacokon. Az a tény, hogy ezeken a piacokon egy csomó bizonytalanság van, okozhatja, hogy az egész gazdaság virágozzon, vagy válságba kerüljön.
A makroökonómia azoknak az erőknek a tudománya, amelyek meghatározzák az aggregált eredményt, ilyen a kibocsátás volumene, a foglalkoztatás mértéke, az inflációs ráta és a növekedés mértéke. Az ember elemezheti ezeket a kimenteket úgy, mint millió egyéni választás összegét, de csak ha érti, hogy ezeket a választásokat konvencionális és nem racionális várakozások irányítják. A makroökonómiának ezért a konvencionális választások tudományának kell lennie azokon a területeken, ahol alkalmazásra kerül: miért és hogyan keletkeznek, mik azok és miként lehet javítani rajtuk. A makroökonómiai politika azért van, hogy csökkentse a bizonytalanság mértékét a gazdasági rendszerben, mint egészben. Röviden, a közgazdaságtannak fel kell adnia azt az igényt, hogy a racionális várakozások esernyője alatt egyesítse az egész elméletet, és fel kell ismernie, hogy különböző tudás-feltételezések megfelelőek az aktivitások különböző formáira.
Hogy a közgazdászokat felvértezzük ahhoz, hogy megértsék tudományuk hatókörét és módszerét, úgy vélem, két reformra van szükség abban, amit az egyetemen tanítanak. Az első, hogy a közgazdasági alapképzést tágabban kell felépíteni. Keynesnek azt a mondását kell mottóul választani, hogy „a közgazdaság moráltudomány és nem természettudomány”. Azaz a közgazdász „matematikus, történész, politikus és filozófus is kell legyen… egy bizonyos fokig”, és hogy „az emberi természetnek vagy intézményeknek nincs olyan része, amit teljes mértékben figyelmen kívül lehet hagyni”. A közgazdaságtani tanulmányok első szintjeinek tehát nemcsak a sztenderd makro- és mikroökonómiai kurzusokat kell tartalmazniuk (ezek is megkövetelnek némi matematikát), hanem gazdaság- és politikatörténetet, a közgazdasági gondolkodás történetét, erkölcsfilozófiát, szociológiát és politikát. Bár bizonyos specializációt meg lehetne engedni az utolsó évben, a matematikai komponens súlyát élesen csökkenteni kellene. Ez elkerülhetővé tenné azt az abszurditást, hogy kiváló eredményt érjen el egy közgazdász hallgató pusztán azáltal, hogy jó matematikából.
A második reformjavaslatom, hogy szét kellene választani a mikro- és makroökonómiát. A posztgraduális (mesterképzéses) mikroökonómiai kurzusoknak jelenként kell értelmezniük magukat, a feltételezések szűk körére épített modellek ellenőrzésével. Az ilyen kurzusokat a legjobb business schoolokban tanítani, ahol azok szélesebb körű üzleti tanulmányokkal kombinálhatók. Ezzel szemben a makrogazdasági mesterképzésbe egyenlő súllyal kell a nem gazdasági komponenseket bekapcsolni; ez lehet történelem, filozófia, szociológia, politológia, nemzetközi kapcsolatok, biológia vagy antropológia. Van valami, amit el kell mondani az ilyen oktatási szintek elhelyezéséről a közreműködő nem gazdasági diszciplínák tanszékein. Nagyszerű lenne, ha a közgazdász tanárok és hallgatók arra kényszerülnének, hogy filozófia- és történelemszakos tanárokkal és diákokkal beszélgessenek, de még jobb lenne, ha valamennyire a speciális diszciplínájukon kívüli dolgokban is járatosak lennének. Mindkét fél nyerne ezzel. Egy szélesen megalapozott posztgraduális makroökonómiai kurzus nemcsak a gazdasági stabilitás, növekedés és fejlődés partikuláris implikációit tanítaná, hanem azoknak a társadalmi és morális velejáróit is.
Egy ilyen átalakítás nyilvánvaló célja az, hogy megóvja a makroökonómiát a módszertan túlkapásától és a mikroökonómiai gondolkodás beidegzettségeitől. Úgy vélem, csak egy ilyenfajta kibővítéssel csökkenthetjük a matematika által irányított közgazdaságtan tanszéki koncentrációját, és nyújthatunk megfelelő oktatást azoknak, akik a társadalom számára legalább annyira a filozófiai és politikai ismereteik révén lesznek értékesek, mint matematikai hatékonyságuk révén. Egy ilyen átalakítás lazítana a tudományág newtoni horgonyán, és egy kevésbé regresszív kutatási programot adna.
Nem várom, hogy ez gyorsan bekövetkezzék, a közgazdaságtan mai formájában túl szilárdan beásta magát mint a felvilágosult gondolkodás jellemző kifejeződése. Ez azonban fokozatosan eljöhet azzal, hogy a hatalom és az eszmék az USA-ból és Európából Ázsiába és Latin-Amerikába helyeződnek át. Amint ez megtörténik, az olyan nagy közgazdasági iskolák presztízse, mint Chicago, Harvard, a MIT, hanyatlani kezdenének, utat engedve egy szerényebb közgazdaságtan felépítésének.

 

A szövegrészlet Robert Skidelsky: Keynes – A mester visszatér című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!