A közgazdaságtan fejlődéstörténete segíthet új fénybe helyezni a pénzügyi világ mai történéseit. A klasszikus közgazdaságtan megszületését nyugaton gyakran Adam Smith A nemzetek gazdagsága című, 1776-ban megjelent könyv szerzőjéhez kapcsolják, majd később David Ricardóhoz, aki Smith „láthatatlan kéz” teóriájától megihletve megteremtette az elmélet analitikus hátterét. A klasszikus közgazdaságtani megközelítésben a piacok akkor működnek jól, ha az állam nem avatkozik bele. A klasszikus elmélet a 19. századi ipari forradalom során számos alkalommal megbukott és ebben az időben több társadalmi/gazdasági válság ütötte föl a fejét. Azonban olyan nagy nevek hatására, mint John Stuart Mill, A politikai gazdaságtan alapelvei című könyv szerzője, és az áttért William Stanley Jevons (1879), aki a válságokat matematikai modellekkel próbálta napfoltként magyarázni, Adam Smith szabadpiaci elmélete tovább élt, és megszületett a neoklasszikus közgazdaságtan.

A neoklasszikus iskola majd 150 évig a közgazdászok dogmájaként szolgált, egészen az 1929-es nagy világgazdasági válságig. A gazdasági összeomlás sokakban megrengette a szabadpiacokba vetett hitüket, és olyan új modellek után kezdtek kutatni, amelyekben a piaci szabadság szerepe csökken az állami beavatkozás javára. Ehhez egyfelől a pénz és a pénzpiacok szabályozására volt igény: olyan jelentős piacszabályozó törvények születtek az USA-ban, mint a Glass–Steagall-törvény 1933-ban, a tőzsdetörvény (Securities Exchange Act) 1934-ben és a banktörvény (Banking Act) 1935-ben.

Másfelől egy új közgazdaságtani elméletre volt szükség, amely a neoklasszikus közgazdaságtan alternatívájaként debütálhat: ezt az új elméletet John Maynard Keynes A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című, 1936-ban megjelent munkája, és később, 1937-ben, a John Hicks által megteremtett, hozzá kapcsolódó matematikai háttér jelentette. A keynesi elméletben a szabályozatlan piacok semmivel sem jobbak egy kaszinónál, a jegybankok a pénz elsődleges kínálói és a pénzügyi szabályozó rendszer részei, a válság utáni károkat csakis a fiskális politika tudja enyhíteni (kormányzati költekezéssel), továbbá egy gazdasági válság alatt is szabad pénzt nyomtatni. Keynes javaslatait a szakma széles körben jól fogadta, még a legkeményebb vitapartnereire is hatással tudott lenni.

Azonban úgy tűnik, a berögzült közgazdasági gondolkodást nagyon nehéz megváltoztatni. Egyik magyarázata lehet, hogy az oktatásba nagyon lassan épülnek be új elméletek, egy másik, hogy az akadémia szűk körű társaság, akik egymásra hatva, egymást megerősítve szűk gondolkodásmenetet követnek. Lehet, hogy a feltételezések folyamatos ismétlése következtében valóságnak érzékelik azokat, amit később már nehezebb kétségbe vonni. Bármi is az oka, tény, hogy néhány közgazdász sohasem mondott le a neoklasszikus közgazdaságtanról. 1934-ben, mikor a gazdasági válság még javában tombolt, Joseph Schumpeter azt mondta, a válságok, még ha mélyek is, szükségesek, hiszen nem más történik, mint hogy a piac – a megváltozott üzleti feltételek miatt – korrekciót hajt végre, ezért nincs is szükség állami beavatkozásra, az csupán kontraproduktív lenne. A keynesi elmélet eredeti formájában nem sokáig vezette a közgazdaságtani gondolkodást, hiszen már az 1950-es években megszületett a monetarizmus. Milton Friedman (1969) elmélete a neoklasszikus közgazdaságtani gondolkodás leszármazottja. A monetarizmus lényege, hogy a gazdaság stabil növekedéséhez és a válságok megelőzéséhez csak megfelelő monetáris politika szükséges (a pénzkínálat szabályozása monetáris politikai eszközökkel). A fiskális politika rövid távon működik, hosszú távon azonban súlyos strukturális problémákat okozhat.

Az 1960-as és 1980-as évek között a neoklasszikus közgazdaságtan, Milton Friedman elméletén túl is, újra aranykorát élte. Két tábor alakult ki: a saltwaterként ismert makro-, és a freshwaterként ismert pénzügyi közgazdászok, akik a piac tökéletlenségében találták meg a munkanélküliség és a gazdasági visszaesések okát. Egy sokk hatására, a piac tökéletlensége miatt súrlódás keletkezik, amely lassítja a gazdaságot, és növeli a munkanélküliséget. Ilyenkor az expanziós monetáris politika tudja kirángatni a recesszióból a gazdaságot. Az előző század neoklasszikus elméletéhez képest sikerült matematikai modellekkel leírni, hogyan mozdul ki a gazdaság az egyensúlyi állapotából, és milyen monetáris politikai lépések szükségesek, hogy a gazdaság egy új általános egyensúlyi állapotba érkezzen. Ezek a matematikai modellek az új-keynesi jelzővel illetett ún. dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi, azaz DSGE modellek. Az elmúlt 40 évben a DSGE modellek dominálták a makroökonómiai kutatásokat, és váltak a jegybankok és kincstárak referencia modelljévé a világ minden táján.