A legrégebbi zen tanítók a meditáción az elme békéjét értették, olyan állapotot, amelyben nem kavar fel bennünket nyugtalanság vagy bosszúság. Arra tanítottak, hogy ezt a békét nem a megszokott kedvteléseink útján érhetjük el, vagyis nem azzal, hogy körülvesszük magunkat a számunkra kedves dolgokkal és száműzzük mindazt, amiben nem lelünk örömöt. Sokkal inkább az elménk természetével kell megbirkóznunk.

Ennek megértése jelenti a zen lényegét. A Buddha tanításai abból indulnak ki, hogy az ember szabadulni akar a szenvedéstől, azonban nem a megfelelő megközelítést választja. Éppen ezért a szenvedés az első a Buddha négy nemes igazsága közül, bár a „szenvedés” nem fedi teljes egészében a duḥkha kifejezés jelentését. A duḥkha szótárban fellelhető fordítása bővebb értelmű, magában foglalja a „nyugtalanság, fájdalom, bánat, zaklatottság, nehézség” jelentéseket is. Egyes fordítók az „elégtelenség” kifejezést alkalmazzák.

Tagadhatatlan, hogy bár a legtöbbünknek nem folyamatos szenvedés jut osztályrészül, ha megállunk és befelé fordulunk, csupán ritka pillanatokban érezhetjük úgy, hogy semmiféle nyugtalanság, hiányérzet nem feszélyez bennünket, azaz semmi olyasmi, amit a szokatlan hangzású „elégtelenség” szó kifejez. Magától a szenvedéstől végső soron nem szabadulhatunk, mert ragaszkodunk a dolgokhoz, amiket akarunk és amelyekre – érzésünk szerint – szükségünk van, noha a változás az univerzum természetéből fakad, így egy ponton mindenképp elveszítjük azokat.

Ezek szerint elménk akkor lelhet békére, ha képesek vagyunk felszabadulni a szenvedés igája alól és higgadtan szemlélni bármely történést. Az elme békéje nem abból születik, hogy megpróbáljuk kiszolgálni a gondtalanság és az élvezetek iránti vágyainkat, illetve a kényelmetlenség és a szenvedés iránti ellenérzéseinket. Nem e neurotikus kettősség valamelyik pólusának eléréséből, hanem mind a ragaszkodás, mind az elutasítás elengedése nyomán találhat ránk az elme békéje. Ez pedig csak akkor történhet meg, ha feloldjuk görcsös ragaszkodásunkat az „én” és az „enyém” fogalmához.

A Buddha tanítása szerint a változás örvénylő folyamában minden átmeneti csupán, mi azonban a magunkról, a javainkról, a barátainkról szóló ideáink megalkotása során mégis valamiféle állandóságot keresünk. Mivel erre a vélt megbízhatóságra alapítunk, szenvedést okoz a dolgok változása. Ezt a zen tanítók néha a víz jéggé fagyásának metaforájával érzékeltetik: megpróbáljuk a világ áramlását olyan kategóriákba „fagyasztani,” amelyeket értelmezni tudunk. Ennek nyomán érjük el a saját, jól ismertnek vélt énünk változatlanságának és a jelenségek szilárd, leegyszerűsített természetének illúzióját, amelyeket elszántan próbálunk uralni, legyen szó akár megragadásukról, akár elutasításukról.

Ez pedig nem csupán a magunkról alkotott képről szól. A „befagyasztás” az emberi kapcsolataink állandó formába dermesztésére is vezet, amellyel csupán annyit érünk el, hogy kapcsolataink képlékeny és oda-vissza áramló folyamát olyan kategóriákba szorítjuk, mint a saját „énünk,” a „másik személy,” illetve elkülönítjük azt, amit mi teszünk vele és amit ő velünk tesz. Ez meggátol bennünket abban, hogy az egyébként bennünk rejlő intuícióra és együttérzésre alapozva közeledjünk mások felé, a segítség és a sebek pontos érzelmi számításon alapuló adagolásává silányítva személyes kapcsolatainkat.

A buddhisták erre az állapotra – a megdermedt világra – a szamszára kifejezést használják. Ez nem egy helyet jelöl, hanem az észlelés, a reakciók, a gondolkodás és a viselkedés valamennyi olyan módját fejezi ki, amely szenvedés-mintáink szövetébe zár bennünket. A minták felismerése és felfejtése az út; ha a mintáknak sikerül véget vetni, az a megvilágosodás vagy felébredés. Aki ezt eléri, az felébredt: buddhává válik.

 

Részlet Sam van Schaik: A zen szellemisége (2019, Pallas Athéné Könyvkiadó) című könyvből, amely megvásárolható a webshopban, vagy a Bölcs Várban található könyvesboltunkban.