1867. június 8-án Ferenc Józsefet Magyarország királyává koronázták Budán, amely akárcsak a középkorban, ismét királyi főváros lett. Helyreállították a Mátyás-templomot, amely a török időkben mecset volt, és díszeit lemeszelték. Liszt Ferenc komponálta a koronázási misét. Jelen volt az arisztokrácia. A szertartásmester Andrássy gróf volt, akiben megbízott az udvar, és a magyar politikusok is. Az ő feladata volt, hogy Simor János bíboros hercegprímással
együtt feltegye a koronát Ferenc József fejére. A tetőpontot az jelentette, amikor a király, Szent István koronájával a fején, fellovagolt a Lánchíd pesti oldalán a koronázási dombra, amelyet az ország minden részéből hozott földből emeltek, megesküdött az alkotmányra, és a kardjával megtette a négy vágást a négy égtáj felé, jeléül, hogy megvédi az országot minden betolakodótól. Meg is tartotta a szavát: mindhalálig megtartotta épségben Szent István koronájának országait.
A magyarok ügye győzött, és csak kevesen okolták személyesen királyukat az 1849-et követő bosszúálló megtorlásokért, hiszen akkor csak tizenkilenc éves volt. Erzsébet királyné, aki magyarul is megtanult, nagyon népszerűvé vált. Bizonyos értelemben ez volt a modern idők első dekolonizációja: mutatós külsőségek, a póznákon le-fel mozognak a lobogók, kislányok nemzeti viseletben dalokat énekelnek, pofaszakállas arcokon könnyek csorognak. Mindezt a nacionalisták jelentős meggazdagodása követte. Akkoriban nem tűnt valószínűnek, hogy ez tartós lesz. A kiegyezés különböző érdekekkel rendelkező három fél megegyezésének az eredménye volt. Az udvar bosszút akart állni Poroszországon, és szövetségre törekedett a déli német államokkal. Az ország egykori miniszterelnöke, Friedrich Ferdinand von Beust – aki ki nem állhatta Bismarckot – intézte a Monarchia külügyeit. Ő a kiegyezésre vágyott, mert a programjához regrutákra és adókra volt szüksége, és mert meg akart szabadulni a magyar problémától.
A német liberálisok, hála a választási rendszernek, most uralhatták a tisztán osztrák parlamentet, amelyben nem ültek magyar képviselők. Szabadon megvalósíthatták a programjukat: nem kellett tudomást venniük a cseh főurakról, akik üres frázisokat puffogtattak a cseh állam jogairól, a helyükre tehették a cseh nacionalistákat, és csökkenthették az egyház hatalmát. Haladó államot akartak létrehozni, ahogy a hozzájuk hasonlók máshol is ezt tették, központosított bürokráciával, iskolákkal, örökösödési adókkal, törvényekkel, jogvégzett emberekkel, ügyvédekkel, ami annyira bosszantotta a cseh arisztokratákat. A magyarok a maguk részéről szintén széles körű autonómiát akartak, hogy a maguk módján újraformálják a nemzetet, figyelmen kívül hagyva az osztrák központosítókat, akik, ha mást nem is veszünk tekintetbe, mindig készen álltak arra biztatni Magyarország nem magyar lakosait, hogy követeljék jogaikat. Ezekkel a gondolatokkal – és saját palackos vizével – érkezett Bécsből Pestre Ferenc József.
1867 és 1869 között mindkét parlament törvényeket alkotott, hogy szentesítsék az új elrendezést. Akkoriban Magyarországnak 13 millió lakosa volt, zömmel írástudatlan volt, vagy nem magyar nyelven volt írástudó. Az országot létre kellett hozni, és kéznél volt egy formula is, hogy hogyan lehet ezt megvalósítani. Ez pedig a haladás volt, és az 1860-as években a gondolkodást optimizmus uralta, a klasszikus liberalizmus diadala. A brit példa volt mindenütt a követendő, és Agostino Depretis olasz miniszterelnök fehérre festette a szakállát, hogy gladstoni tekintélyre tegyen szert. Ennek része volt a törvény uralma a parlamenten keresztül. Hasonlóan része volt a megbízható pénz, amely aranyalapú volt, és amit egy független bank bocsátott ki. Fontos volt a tömegek oktatása, és a korban épült iskolák görög és római minták alapján épültek. Megjelent a várostervezés és a közegészségügy, és megfelelően konzultáltak az orvosokkal. A kereskedelemben fontos volt a korlátolt felelősségû társaságok életre hívása, a verseny bátorítása, és a nemzetközi szintű szabad kereskedelem is ehhez a témához tartozott. Ott volt azután a katonai reform kérdése. Egy nemzetállam kereteibe könnyebb volt beilleszteni a klasszikus liberalizmust abban az évtizedben, amely Olaszország egyesítésével kezdődött, egy másik formájában valósult meg az amerikai polgárháborúban, és Bismarck versailles-i ceremóniájával ért véget, amikor megalakult a Német Birodalom.
A szövegrészlet Norman Stone: Magyarország című könyvéből származik.
A könyv megvásárolható a webshopunkban!
