Robert Waldmann, a Római Egyetem közgazdaságtan-professzora szórakoztató összefoglalót nyújtott a két fő amerikai szakmai álláspontról, melyeket ő „édesvízként” és „sósvízként” aposztrofál, hogy megkülönböztesse a chicagói (és minnesotai) közgazdászokat, a keleti és nyugati partiaktól. Mivel a világ legelismertebb közgazdászainak nagy része Amerikában tanult, az alább taglalt két álláspont reprezentatív az elméleti makroökonómia helyzetéről:

Az édesvízi közgazdászok (akik Chicagóban tanítanak vagy tanultak) nagyjából úgy tekintenek az általános egyensúly-modellekre, tökéletes piacokkal és minden érdekelt rendelkezésére álló releváns („szimmetrikus”) információkkal, mint amelyek hitelesen leképezik a valóságot. Hacsak nem tanulmányozzák speciálisan a korlátozott racionalitást (olyan szituáció, melyben gyakorlati akadályok, például a számítási készségek korlátozzák a tökéletesen racionális viselkedést), racionális várakozásokat feltételeznek, miszerint mindenki tudatában van, és mindig is tudatában volt minden elképzelhető lehetőségnek. Én csupán egyetlen közgazdásszal találkoztam, aki állítása szerint hisz benne, hogy az embereknek racionális várakozásaik vannak (és szerintem viccelt). Az édesvízi nézet mégis az, hogy általában azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy az embereknek racionális várakozásaik vannak.
A Nagy Tavak környékén jelentős kutatások folynak modellekről, melyekben a piaci folyamatok végeredményei Pareto-hatékonyak (az a szituáció, ahol senki sem lehet eredményesebb anélkül, hogy valaki más ne válna kevésbé eredményessé), azaz állításuk szerint a recessziók optimálisak, és amennyiben megelőzhetőek lennének, hiba lenne megelőzni őket.

A sósvízi makroökonómia lényegét tekintve egészen más, óriási különbséget tesz azon emberek között, akik hasznos empirikus kutatásokat igyekeznek végezni anélkül, hogy formális közgazdasági elméleteket alkalmaznának, illetve azok közt, akik említésre méltónak találják a nem tökéletes piacok, az aszimmetrikus információk, valamint a tökéletlen verseny alapvető elméleti fontosságát. […] A piaci folyamatok eredményei általában arra vannak kárhoztatva, hogy ne legyenek Pareto-hatékonyak, ami azt jelenti, hogy mindenki eredményesebben működne szabályozással. […]
Amerikában erős korreláció figyelhető meg Édes és Sós, valamint Jobb és Bal között. A korreláció nem tökéletes.
Mivel az új-keynesianusok sokkal jobban érdeklődnek a gazdaságpolitika iránt, mint az új-klasszikusok, elfogultak azon fejlődési modellekkel kapcsolatban, melyek engednek némi hatáskört az intervencionizmusnak. Ez a (szak)politikai érdeklődés árnyalja azt a nyitottságot, amellyel befogadják a neoklasszikus elméletet. A politikának, ahhoz, hogy hatékony legyen, nyitva kell hagyni a lehetőségek egy ablakát, amit, mint látni fogjuk, az édesvízi iskola tagad. Ennél fogva az új-keynesianusok hajlanak egy menekülési záradékot alkalmazni, mely egyidős a közgazdasággal – ez a rövid- és hosszútáv megkülönböztetése. Ez lehetővé teszi számukra, hogy belakják az elméletnek ugyanazt az otthonát, mint az új-klasszikusok, és már csak az választja el őket, hogy szerintük a gazdaságnak több időre van szüksége, hogy alkalmazkodni tudjon a „sokkokhoz.” A köztes idő lehetőséget teremt a józan ész számára, hogy betörhessen.

 

A szövegrészlet Robert Skidelsky: Keynes – A mester visszatér című könyvéből származik.

A könyv megvásárolható a webshopunkban!